A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)
1987-06-01 / 6. szám
266 NEM IS TUDJUK MÁR . . . A fiatalok vallomásai, amelyekben maguktól tárják föl nyugtalanságukat, és azt, hogyan keresik a dolgok értelmét: Semmiben sem lelem kedvem. Unatkozom! Nagyon zavar, hogy nem tudom, miért is élek? Ha jól megnézzük ezt az egész világot, ahol szép helyek vannak a nap alatt, akkor pénzzel telt zsebeket látunk, de hát nem csak pénz van a világon! Minden fejlődik. Megvan már az atombombánk is. Mindent el kellene pusztítani. Majd elpusztítjuk magunkat. Tele vagyok kérdésekkel; korábban pedig nem voltak. Arra nem kaphatunk választ, miért is vagyunk itt. A halál mindenki számára probléma. Lehetetlen, hogy boldogok legyünk, ha a világra tekintünk. Álmodozom, s ez nem ostobaság. Arról álmodom, hogy jó lenne valami mesterség, hogy ne nőjek túl gyorsan, hogy ez az egész ne múljék el túl gyorsan, hogy hasznom legyen belőle. Ha valóban, igazán csalódnék, akkor megmérgezném vagy meggyilkolnám magam. Mindig keresek valamit. Dolgozol valamin? Ugyan, mire jó az? Torkig vagyok a vakációval, csak dühöngök miatta. A múlt évben sokat vitatkoztunk, szép dolgokról beszélgettünk, de semmit sem csináltunk. Mégis jó lenne tenni valamit. Csak tudnám, hogy mit keresünk a földön! A kábítószer, a szabadszerelem, az alkohol, és aztán? Sokra mentünk vele! Az ember még önmagát sem ismeri! Rettenetes ez az unalom! Senkit sem találtam, aki választ adna a kérdéseimre. Bravó, tudomány, bravó, technika! De ugyan minek mindez? Szavamra, megbolondulunk!
