A Szív, 1987 (73. évfolyam, 1-12. szám)

1987-04-01 / 4. szám

190

Szadar Mihály

A lőcsfalvi pap naplójából

Az egyik nagyböjti napon a plébánia egyik szomszédasszonya állított be a plébániai irodába.

— No, mi a baj, Boris asszony? — kérdi a plébános Sajó Gá- bornét.

— Jaj, Főúr, bocsássák meg, hogy ilyen ELGURULT

korán, oszt ilyen fura kéréssel háborgatom.

— No, csak ki vele, mondja el, jó asszony, HATOS

mi a baja, szívesen segítek, ha tudok.

— De ki ne nevessen a Főúr. Adna nekem kőcsönbe egy hatost?

Ez abban a világban történt, az első nagy háború után, mikor a kormány nemesfém hiányában a váltópénzt vasból, ólomból és ezek kombinált vegyítékéből verte. A húsz filléresen, ahogy a nép hívta, a ,,hatoson”, egy lyuk volt, mint a szomszédos Románia pénzén. A nép azzal csúfolődott, hogy a lyukkal is spórolni akarnak az anyagon.

— De miért éppen hatos kell magának, két tízfilléres nem tenné meg? — tréfálkozott a pap.

— Megteszi az is. Tuggya, Főúr, amióta ez az új hatos a lyukkal divatba van, én felhúzom a hatosokat madzagra, oszt az övemben hordom.

— Jó megoldás — örvendezett a pap —, hiszen az asszonyt ruhán rendesen nincs zseb, mint az emberek ruháján.

— Hát az úgy vót, hogy a madzag kiódódott, oszt a pénz, ahány vót, annyifelé gurult a házban, mikor éppeg bevásárolni készültem. No, mondok a Pista gyerekemnek, aki épp oskolába készülődött: Hamar gyújts világot, oszt keressük meg a pénzt. Volt nagy keresés, a végén mind meg is került, egy hatos híjjával. Az úgy elbújt valahová, hogy nem tanáltuk — kacagott a szomszédasszony. — Oszt most bajba vagyok, mer se a szövetkezetes, se a másik botos nem ad nekem többet hitelt, mert még tartozom nekik, oszt ha híjjá lesz az egy hatosnak, nem aggyák ide, amit vásároltam. Gondoltam, a Főúr jó szomszéd, oszt kisegít a bajombul.

*

*

*