A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-12-01 / 12. szám
560 én? Mi címen?” Az őszinteség a valóságon alapul. És a valóság is őszinteséget követel. Elhanyagolják, azaz nem szolgálják ki gyengeségeiben, esetleg betegségében sem. A szeretet persze csorbulhat így, de ez nem is olyan bizonyos. Ne várjon lehetetlenséget másoktól. És ha részükről hiba volna is ez, mennyi türelmes szeretetre ad alkalmat a saját részéről! Úgy lássa, úgy fogadja és úgy használja fel, mint Isten késői ráadásait eddigi ajándékaihoz. Nem hallgatnak rá, „pedig ő egy hosszú élet rengeteg tapasztalatát nyújthatná nekik, és erre olyan nagy szükségük volna". Ez sem olyan bizonyos. Az idők változnak. A fiatalok közelebbi kapcsolatban vannak a mával. És ha nem kinálgatja bölcsességét, talán keresni fogják. Visszataszító egy öreg, aki mindenkinek prókátora akar lenni. És a nagy „készség” (tolakodás) nem ritkán valójában szegénységet takar. Sokkal kedvesebb a szerényen kérdezgető öreg. Ilyen és sok más hasonló nehézsége lehet az öregnek. Újszerüek és nem kedvesek. A régiek elmúltak, azokban nem élhet már. Az újabbak az övé. Föl kell ezt fedezni, észre kell venni, és beállni az öregkorba - azt is megszentelve. Ha nem így tesz, akkor elveszti azt is, amit a múltban szerzett, és zsémbes-házsártos, önző, kiállhatat- lan puhány, szeszélyes vénember lesz belőle. Azaz nem buzgó, hanem lanyha Urunk országában. Félő, hogy a régi „nagylegény” sem volt az, csak látszatra. Akit Isten szeret, abban nem szívesen végez félmunkát. Szereti minden oldalról kicsiszolni, szépíteni, értékessé tenni. Minél több és minél nagyobb öregségi megpróbáltatást juttat valakinek, annál nagyobb szeretetnek bizonysága az, és annál bensőségesebb viszonzásra számít. (Ez után a szép „öregségi lel- kiismeretvizsgálat” után nem végezne egy „fiatal” is hasonló lelkiismeret- vizsgá latot?) Jékely Zoltán ANGYALFIA Habár csak egy-egy pillanatra érzem igazán, valami mégis itt lüktet közöttünk s fájó örömmel ostromol meg újra: a Legnagyobb Szív, mely embert éltetett. Ez a fény is Belőle árad, végső fokon, s mégha tükrözés is csupán két gyermekszemen: engem is átjár és betölt. Maga a Kegyelem. Hogy mégsem hallhatom s érezhetem örökké: tisztátalan kevélységem a vétkes. Sárból kunkorodó hüllőfejére nem győzök elégszer rátaposni!
