A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-12-01 / 12. szám
556 Sajgó Szabolcs IDŐNKÉNT MEGTÖRTÉNIK Ki tudja, hogy ment végbe: titkos útjain egyszerre rád mosolygott az ég szeszélye vagy te nyíltál föl csupán a türelmes kék felé? Akárhogy is, ez most valahogy te vagy. Nem a beléd testesült nyugtalanság, nem egy kicsinyes körben a megkopott utak. Most nem a tenyered nyirkos vergődése vagy. Nem, most valahogy nem a kimért, a takarékra tett lobogás van, egy lefojtott, be nem vallott balgaság csöndes lázálmai, s nem a józanság az éden benőtt romjain. Nem is a felajzott hangok extázisa, a felelgető ritmus, vagy a táguló, feszülő, megnyílt pórusok polifóniája az összecsukló szemhéjak mögött; és nem a zuhanó mennyezet, az öklelések szivárványörvényei, vagy a hánykolódó padlón az egymásra hullt, kifordult ruhák árvasága. Most nem az elhúsosodó, lecsupaszított mennyország csatakos szárnyalása van, a testhossznyi verdesésekben kiizzadt enyhület hullámainak hűse. És nem a kergetőző gondok horizontális játéka agyad labirintusában, vagy a lelked tükrében szétesett, alámerült visszfények törmeléke valahol a szemfenékeden. Nem, ez most valóban te vagy. Most tényleg nem a verejték van, a faltól falig, a magánzárka tudatod börtönében, vagy a lélektelen, a röptödön is hízó lánc csörrenése. És nem a semmi plusz semmi kínja, hetven kilónyi unalom, vagy egy emberöltőnyi űr a sorsodba varrva, egy nyomasztó, titoktalan titok. És valóban nem a lövészárok van most, meg a fedezék, a nukleáris gyűlölet görnyesztő erőtere és nem emberszabású álarcok hazugságai. .. Nem, ki tudja, hogy ment végbe mindez, de ez most valóban te vagy.
