A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-11-01 / 11. szám
504 salgásba is belekapcsolódtam olyanformán, hogy igyekeztem kiszűrni a hangos kiáltozásból egy-egy értelmes félmondatot. Mert az ital, s különösen az, fölemeli a hangot s megdurrogtatja, mint jókedvében a csikós az ostorát. / így hát eleget tettem a huszadik század végi civil papságunk, a pszichiáterek kívánságának. Körülvettem magamat mindennel, akarva-akaratlanul, amit csak ez az elprofanizált szekuláris karácsony hozott. Lehet, hogy csak a pap epéskedik bennem? Szól a telefon. A temetkezési vállalkozó hív, hogy lehet-e temetni karácsony vigíliáján? A szenteste még csak előeste, mondom, délelőtt miért ne lehetne? A Halál is Isten szolgája, mint a Bankosok, Boltosok, Pszichiáterek és egyéb más hivatalnokai az emberi társadalomnak. S ha Isten küldte, fogadni kell. Ki a halott, kérdem. Mária Bory, moncja a vállalkozó. Hozzáteszi, hogy magyar — ugye, ez ritkaság errefelé? -, és engem kíván a család. Este át is megyek, hogy imádkozzam a családnál. Azt hittem, hogy ha a felnőtt unokák nem is, de legalább a fiú és felesége tudnak még magyarul. De nem tudtak. Az öreg, kilencvennégy éves, halott néni arca ismerősnek tűnt. Mondták, hogy az én miséimet kereste és szerette, mondván: ha már magyarul nem hallhat, legalább itt-ott a kiejtésemen hallja ki a magyar rezgést. Megtudtam, hogy Szentendrén született. Sok baja volt a szívével, világosított föl a család, s hozzátették, hogy makacsul viselte. Melyik magyar nem? — gondolom, shol a szívfájdalmat, hol a viselést méregetem magamban. Nézem a szép, majdnem mosolygó arcot. Nem csúfította mesterséges szépre az ilyen mesterséggel élő szakember. Megmaradt a ránc, a törődöttség, egy kis elszántság, s legfelül elterült a nyugalom, a megadás, a megbékélés. Ha nincs ott senki, bizonyos, hogy homlokon csókolom Bory nénit, ha hideg is már az a magyar homlok. De nem teszem, csak intek, és csöndes imára térdelünk. Tízkor reggel harangozunk, és bár este hatkor már a karácsonyi nagymisét mondom több mint ezer embernek, nekikészülök Bory Mária temetésének hat ember, a magam és legfőképpen Isten jelenlétében. Nem esik nagy könnyhullatás. (Aki nagy temetést akar, figyelmeztetem: haljon el fiatalon. Mert mire elöregszünk, egyre kevesebben lesznek olyanok, akik el akarnak vagy el tudnak jönni a temetésünkre.) Bory Máriát Isten kegyébe ajánljuk, az örök békének és fénynek. Mikor a miatyánkhoz érek, gondolok egyet. Magyarul kezdem el. Csak ketten értjük ebben a templomban, ahol már húsz év óta oly sok istentiszteleten hangzott az angol szó. A család nem érti a magyar miatyánkot. Bory néni holtteste sem. De úgy tűnik, hogy a jó Isten — aki minden nyelvet nemcsak tud, de szeret is — szereti a hozzá forduló mát magyarul hallgatni, míg isteni tekintete örömmel nézi, hogy csillan meg Boty néni szeme, ahogy karjába emeli hűséges magyar leányának életét.
