A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)

1986-07-01 / 7. szám

317

(Folytatása 308. oldalról)

ahogy csak egy elrendelt sorsú lény tudja ezt megtenni, aki ott hordja magában a harmónia törvényét. A látszat ellenére a környező világ csak felületesen érdekelte. Az egész ember csak egyetlen, állandóan felvevőképes membrán volt, amely szüntelenül gyűjtötte saját belső univerzumának lüktetéseit. Olyan jelzéseket, melyeket lángeszű szelleme azonnal érzésekké változtatott - az érzelem volt egyetlen tápláléka, inspirációja teremtő erejének —, s azokat egy emelkedett lélek lázas nyugtalanságával tette azonnal magáévá. A csodával határos gyorsaság, amivel ez a folyamat állandóan megismétlődött, létkérdés volt számára. Neki is pillanatnyi idő állt rendelkezésére, hogy a végtelenről szóljon, és még ebből az időből is el kellett vennie valamennyit, hogy megtaláljon és kifejlesszen egy olyan kifejezési formát, melynek tökéletessége, kiterjedése és mintázata csak az ő láthatatlan nirvánájának lenyomata. A lamartine-i „harmonikus éter azúr hullámai" összeolvadnak itt egy olyan lélek kisugárzásával, amely számára a földi lét csak lelassítása a halhatatlanság felé való haladásnak. Stílusa is a transzfiguráció örök keresése. Közte és zenéje között az előadóművész nagysága és szolgasága természetesen eltűnt. Minden eltűnt, kivéve az évszáza dók legendáját, melybe ő már belépett.

Páratlanul gazdag és sokdimenziós élete a legnagyobb emberi és művészi sokoldalúsággal ajándékozta meg. A szalonok arszlánja (Valse Impromptu),a világjáró művész (Venezia e Napoli), a bensőséget kereső poéta (Consolations), a misztikus víziókat szövő, mélyen vallásos lélek (Szent Ferenc legendái) mind az ő életének állomásait idézik föl. Korának egyik legműveltebb és legcsodáltabb embere, Wagner és Chopin,

Victor Hugo és George Sand barátja, hercegek és királyok, bíbornokok és pápák pártfogoltja.

Élete alkonyának nagy szerelmével, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnővel való házasságát család- politikai szempontok miatt meghiúsítják. Ez érleli meg benne a végleges elhatározást: 1865. július 30-án régi barátjának, Gustav von Hohenlohe bíborosnak Villa d'Este-beli palotakápolnájában belép az egyházi rendbe. Nem sokkal később valóra váltja régi álmát, és állandó rezidenciát létesít Budapesten. 1875-ben megalapítja a Zeneakadémiát, melynek haláláig elnöke.

Liszt zongoraművészi mesteriskolájának egykori növendékei vetették meg az alapját annak a jellegzetesen magyar zenepedagógiai és előadói stílusnak, amelynek segítségével Magyarország mind a mai napig meg tudta őrizni bizonyos prioritását Liszt műveinek tolmácsolásában, Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Kentner Lajos és Cziffra György felülmúlhatatlan játékán keresztül.

Liszt a Zeneakadémia célkitűzését így fogalmazta meg egy 1877-ből származó, Giovanni Sgambattinak (rótt levelében: Az a feladatunk, hogy igazi tehetségeket képezzünk ki, akiknek megvan a szükséges rátermettségük, hogy művészekké váljanak, anélkül, hogy az alkalmatlanok középszerűségével foglalnánk el

(Folytatás a 322. oldalon.)