A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1986-07-01 / 7. szám
308 Utána, a tisztán zenei érzés gyöngülésével más, inkább külső eszközökkel próbálták az egységet fönntartani: Berlioz — Beethoven egy-két példáján indulva — a programmal, Franck az egy motívum végigszövésével valamennyi darabon keresztül. Ezalatt a régi formából epigonok kezén formalizmus lett, végül megérkezett a modernség címén egy zenei anarchia is. Korának rövidlátói szerint Liszt ennek a csoportnak a tagja, noha semmi köze hozzá. Zenéjének kezdeti meg nem értése szinte ellenállássá fajult. „Megtévedt, zsákutcába jutott nagy tehetségét”, „beteges törekvéseket" emlegettek. Vagyis elhangzott minden ostobaság, amit csak megriadt nyárspolgárok és tehetségtelen mesteremberek kitalálhattak. A kritika az akkori német újságokban meglehetősen nagyobb térrel rendelkezett (vagy élt vissza), mint napjainkban. így hát jóidéig ezeket a nézeteket visszhangozta, variálta és fűszerezte a legízléstelenebb szellemeskedéssel a német sajtó. Pedig Liszt formaépítése a régi mesterekhez állt közelebb. Az egymást követő tételek különböző hangulatok képeit adják, mégis egyetlen egységes lelki folyamatnak, fejlődésnek a folytatólagos rajzai és művei. Zeneileg tökéletesen megformáltak, mégis az élmény közvetlenségével hatnak. A „via crucis” szerény hangszerelésével is szuggesztívebb, mint Berlioz az ő hatalmas apparátusával. Korának divatos zeneszerzői fél szemmel mindig a közönséget lesték, és addig kutatták a hatás titkát, míg végül is megtalálták: a siker mindig velük maradt. Liszt azonban megszállottságában a világgal nem törődve küszködött, hogy daimonionja sugalmazását mennél tisztábban vesse ki magából. Páratlan technikáját a legmagasabb eszmék szolgálatába állította. Egyik levelében így írt: „Ma már a kezeim hűtlenül elárulnak, és én attól félek, hogy néhány zeneszerző, nem is beszélve a jövő elméleti tudósairól, nem látnak majd mást ezekben a hangjegyekben, mint magasrendű ujjgyakorlatot, melyben sok a véletlen. Pedig az én zenémnek semmi köze nincs ahhoz az aranyfüsthöz, amelyről néhá- nyan azt hiszik, hogy mesteri tudás. Hadd beszéljenek ... Eljön majd még az én időm.” Művészetének nincs köze azokhoz a semmire sem jó kitárulkozásokhoz, melyekről sokan azt hiszik, hogy az maga a szenvedély. Bizonyára azt hiszik, hogy e zenének kötelessége önmagát önmagával magyarázni, és mindent elmondani a lényegről. Ám ez a zene semmi esetre sem engedheti meg tolmácsolójának, hogy elengedje magát valami negédes, forró és gátlástalan vallomásban. Ez a zene kvintesszenciája minden olyan küzdelemnek, mellyel elűzik az árnyakat minden értelmi kényeskedés elől, egy dobogó szív pontos és igényes meghallgatása, mely azonban könyörtelenül hallgatja saját dobogásának szaggatott ritmusát. Műveinek intenzitása ártatlan és őszinte nyelvhez kötődik: az élet és a halál egymást szublimálja, és egész zenei alkotásának egy könnycsepp kristályos tisztaságát adja. Mintha önmagáról szólna, amikor Chopinről ír: Nem volt költő, de ennél jóval több. Ő volt az egyetlen olyan metafizikus, aki képes volt csillagászati pontossággal elemezni az emberi lélek legkisebb remegését is. Sok újfajta zenei mű fog eltűnni nyomtalanul, mielőtt újra a világra születne egy olyan ember, akinek megsejtő képességei fölérnek az övéihez. Mint istenei, Bach és Beethoven, ő is üstökösként tűnt fel, majd elsuhant tőlük. Elindult saját maga megkeresésére, (Folytatása 317. oldalon.)
