A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)

1986-07-01 / 7. szám

297

teli a keresztény ideál, melyet Szent Pál így foglalt össze: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” (Gál 3,28.) Szent Lukács több helyen megemlíti, hogy Jézus valakit meglátogatott, és szinte minden alkalommal hozzáteszi, hogy „evett velük”. Az asztaltársaság hozzátartozott a jóbarát fogalmához. Éppen ezért idegenül hat, hogy Jézus megpirongatja Mártát, aki éppen ezzel akart kedveskedni a Mesternek. A szentírásmagyarázók szerint ezt a rövid evangéliumi történetet az egész 10. fejezet összefüggésében kell nézni, amely a tanítványok küldetéséről szól. Ezt követően az irgalmas szamaritánus példáját említi Jézus, amely szintén a másokról való gondoskodást ajánlja, és ezt követi a két nővér története. Mártát nem a munkájáért, hanem a magatartása miatt pirongatja meg a Mester. Azért, mert még nem tanulta meg, hogy a legáldozatosabb munka is elveszíti értékét Isten szemében, ha azt nem önzetlenül és másokért tesszük, hanem azért, hogy magunkra vonjuk a figyelmet. így vendégszeretetünkből ne az lássék, hogy nekünk mink van, hogy mi milyen jól élünk, és menynyire nagylelkűek vagyunk, hanem minden tettünkből és szavunkból sugározzák az egyszerű, vendéget megbecsülő és annak javát kereső szeretet. A Máriának szóló dicséret a keresztény ideált hangsúlyozza. Abban az időben, amikor csak a férfiak lehettek tanítványok, csak ők magyarázhatták a törvényt, és ők ülhettek a nagy mesterek lábainál, Jézus befogadja Máriát is tanítványnak, mert Krisztusban mindannyian egyek vagyunk. Hosszúnak tűnik az út, amely ilyen általános, mindenkit átölelő szeretethez vezet. Ez ne akadályozzon abban, hogy az első lépéseket megtegyük.

Július 27 - ÉVKÖZI 17. VASÁRNAP A KITARTÓ IMÁDSÁG

A szentmise olvasmányai:

Tér 18,20—32;Kol 2,12—14; Lk 11,1—13.

Nemcsak az éremnek, de a mai evangéliumnak is két oldala van. Egyrészt vigasztalónak hangzik Szent Lukács biztatása, hogy soha, de soha ne adjuk föl a reményt, mert imádságunk mindig meghallgatásra talál. Másrészt eszünkbe jut, hogy valamit milyen nagy buzgalommal és kitartóan kértünk, és nem kaptuk meg, és félig sajnálkozva, félig őszintén keressük a sikertelenség okát. Talán nem eléggé kitartóan vagy hittel imádkoztunk? Nem Isten akaratával megegyező dolgot kértünk? Vagy érdemtelenek vagyunk, és azért nem hallgatott meg az Isten? Mindez részben igaz lehet, de hogyan egyeztethető össze