A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)

1986-06-01 / 6. szám

283

— Ki vagyok én? — kérdezte halkan a szegény nyomorulttól.

— Te vagy az Atya . . . senfu — suttogta.

— Nem is olyan őrült — gondolta Havas atya. Tovább kérdezte:

— Mit veszel magadhoz a szentáldozásban?

— A mi Urunkat, Jézus Krisztust - felelte megremegve.

— Csoda! Csoda! — kiáltottak fel a kint várakozók, és abbahagyták az imát.

Havas atya kidugta a fejét, buzdította őket, hogy hagyják abba a kiabálást, és folytassák az imát.

— A fiatalember szépen meggyónt — folytatta a jezsuita. — Semmi kétségem nem maradt; megáldoztattam, feladtam neki az utolsó kenetet, a pápai áldáshoz pedig hozzáadtam a sajátomat is.

— Fiam, amikor az Úristen elé kerülsz, imádkozol majd értem is? — kérdeztem tőle távozáskor.

— Igen, Atyám!

Havas atya jól tudta, hogy lehetetlen volna még aznap elérnie missziós állomását Csien-csungban; ezért elhatározta, hogy ott marad a faluban.

Alig telepedett meg zsúfolt, ideiglenes szállásán, mikor az egyik falubeli berohant hozzá, és kibökte:

— Atyám, éppen most halt meg!

— Csendben imádkoztam lelkének nyugalmáért. Eszembe jutottak a következő szavak Boldog La Colombiére Kolozsnak, Alacoque Szent Margit Mária lelkivezetőjének egy imájából, melynek „az Istenbe vetett remény és bizakodás imája” a címe: „Betegség megfoszthat erőmtől és a szolgálatodban segítő eszközöktől; még kegyelmedet is elveszthetem bűnömmel; de bizalmam soha nem fog engem elhagyni; életem utolsó pillanatáig megőrzőm azt, és a pokol hatalmai hiába próbálják elragadni tőlem. Éppen azért békében térek aludni és pihenni (vö. Zsolt 4,9).”

Aznap este mégegyszer kopogtak az ajtón. A sáros, gyászos anya volt az, aki hazáig megint végigkínlódta a tizenkét mérföldet. Is