A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)

1986-05-01 / 5. szám

219

Cser László

RIGÓNAK SE KÖNNYŰ LENNI

Ügyeletes voltam azon a napon.

Nem volt meglepő hát, hogy átszóltak az irodából. A hang is ismerős volt. Ilyenkor nyáron középiskolás fiúk és lányok nyitnak ajtót, kezelnek telefont. Fizetést is kapnak, bele is látnak kicsit a keresztény élet mindennapi ügyébe, gondjába.

Ami szokatlan volt: a kérés. Mária, akinek nevét nagyanyja olaszosan, az i betűt jól meghúzva ejti, azzal állt elő, hogy otthon a fa alatt egy sárgaszájú rigóivadék csipogott kétségbeesetten, só' - mert két macskájuk is van — hamar egy dobozba mentette, s elhozta nekem, mert „madárbarát" vagyok. Majd fölnevelem és szárnyra eresztem, ha már repülni tud.

Mit tegyek? Szárnyam alá vettem a kis feketerigót. Ezt könnyű így kimondani. De emberekkel van dolgom: keresztelünk, esküvő is akad elég, beteglátogatás, szentkenet és rá temetés, meg aztán annyi „jaj, így" meg „jaj, úgy" — és én most elrigózzam az időmet?

Először is, mint gyerekkorunkban szoktuk, magot rágtam, és a számból igyekeztem etetni a kisrigót. Kiköpte. Itatni is kellene, azt is megpróbáltam. Arcomba köpte a jó, friss vizet. Beteg ez a madár, gondoltam. Talán az anyja lökte ki a fészekből, hogy bajt ne hozzon a többi gyerekrigóra. Talán kiugrott a fészekből és megütötte magát. Hol fáj, te kis kalandvágyó? Semmire sem mentem vele. Ásót fogtam, fölforgattam az egész kertet. Sehol egy kukac. Tejbe fehér kenyeret aprítottam. Apró hússzeletekkel kísérleteztem. Semmi. Madaram csak csipogott. Nyilván éhezett, vagy szenvedett.

Két nap és két éjjel igyekeztem körülötte, de nem értem semmit. Kisrigóm egyre halkabban csipogott. Szemeit fölnyitotta, lezárta, fölnyitotta, lezárta. Egyre hosszabban tartotta lecsukva szemhéjait. Sárga, nedves csőreszéle száradni kezdett. Meg-megrázkódott. Egyszercsak csippant halkan, félrebillent, és csukott szemekkel, behúzott apró lábaival csendesen elszenderült.

Piros dobozkába tettem, ásóval a veteményeskert szélén egy szép paradicsombokor alatt sírt ástam neki. Magas, sötétzöld ciprus adott árnyékot kis sírjának. Leültem a zöld gyöpre a friss kis sírral szemben. A kék eget néztem, a napsugár ott égett a bőrömön. Arra gondoltam — kisgyerek koromban is gondoltam ilyeneket, miért szégyelleném leírni — arra gondoltam, hogy a Kisrigó madárlelke