A Szív, 1986 (72. évfolyam, 1-12. szám)

1986-04-01 / 4. szám

153

Sikerükre irigykedve néznek a zsinagóga elöljárói, akik fellázítják ellenük a város előkelőségét, és kiűzik őket Antiochiából. Mit sem törődve ezzel, Mesterük tanítását követve ,,lerázzák lábukról a port” (vő. Lk 9,5), és örömteli szívvel mennek tovább.

Mi az alapja ennek a magabiztosságnak? Jézus egyszerűen azt mondja:,,Atyám kezéből nem ragadhat ki senki semmit.” Jézus meggyőződéssel állíthatja ezt, ismerve az Atyát, akivel egynek mondja magát. Az Atya titka, amit Jézus Krisztusban kinyilvánított, az, hogy Fiában magához ölelte a világot. Mindenki, aki tudatosan el nem fordul az Istentől, az a kegyelemnek, vagyis az Isten szeretetének áramlásában él. Vagy ismerve Jézus Krisztust, tudatosan követi példáját, és teszi meg Isten akaratát; vagy Jézust nem ismerve, követi igazságot és mások szeretetét sürgető lelkiismeretének szavát, Isten felé sodródik. A megváltás ténye — az, hogy Jézus Krisztusban az Isten magához ölelte az egész világot egyszer s mindenkorra - a magabiztosság alapja Jézusnál és az apostoloknál.

Ha ez így van, ha a megváltás elintézett ügy, akkor mire való a liturgia ünneplése és az igehirdetés? Hadd világítsam meg egy ,.sánta” hasonlattal. Surbankó gyerek koromban apám elvitt Máriavölgy- be, és a vonaton megemlítette, hogy Pozsonyból a hegyen megyünk át a kegyhelyre. Ezt úgy képzeltem, hogy lépcsőn fel-, majd lemegyünk, és állandóan faggattam apám, hogy mikor megyünk már a hegyre? Megyünk már, mondta, de nem hittem neki. Tízéves koromban nem éreztem a kaptatót, és a mély vízmosásban vezető útról csak egy kis eget láttam a magasban. Amikor egy meredek kiágazóhoz értünk, ami présházhoz vezetett, apám, akinek elege volt a nyafogá- somból, fölvezetett a hegyoldalra, ahol elém tárult az egész vidék: láttam, honnan jöttünk és merre megyünk. Valóban a hegyre mentünk.

Az igehirdetés és a liturgia ünneplése egy-egy ilyen pihenő-kitérő, ahol megállunk az élet zűrzavarában, és szemügyre vesszük, hogy honnan és hová is megyünk. Visszaemlékezünk megváltásunk fényére, arra, hogy Jézus Krisztus valóban meghalt értünk, de feltámadt és magához ölelt; és előre nézünk az örökkévalóság felé, ahova életünk vándorút ja vezet.

Ezek a megemlékezések — a liturgia ünneplése és az Isten igéjének hallgatása — bizalommal töltenek el minket, hogy valóban magához ölelt minket az Atya, és mi is új lendülettel csatlakozunk Jézushoz, hogy példáját követve, egyre kedvesebb gyermekei legyünk az Atyának.