A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-03-01 / 3. szám

113

zel a tabernákulumhoz, amilyen közel csak engedte a benne élő tisztelet, s aztán ott maradt mozdulatlanul, közömbösen minden iránt, ami körülvette.

Egy nap akkor találkoztunk, amikor épp elhagyta a kápolnát. Beszélgetni kezdtünk. Lassanként, minden erőltetés nélkül szóba hoztam látogatásait a kápolnában. Egy kifejezése adott alkalmat, hogy megkérdezzem:

— Mit szokott csinálni az Oltáriszentség előtt időzve? — Minden késlekedés nélkül felelt, mintha válaszát már elkészítette volna:

— Semmit.

— Mit jelent az, hogy semmit? — maradtam a kérdésnél. — Hogyan tud ott maradni olyan sokáig anélkül, hogy bármit csinálna?

A kérdés kiélezése úgy, hogy minden kétértelműséget kizárjak, látszólag fölkavarta kissé. A bírói vizsgálódásra ezúttal lassabban felelt. Mikor végre kinyitotta a száját, azt mondta:

— Mit csinálok a tabernákulum előtt? Hát ott vagyok. — És elhallgatott.

A felületes hallgató számára válasza nagyon kevés. Valójában azonban semmit nem hagyott megválaszolatlanul. Ebben a néhány szóban benne volt azoknak a végnélküli ó- ráknak a teljes igazsága, melyeket a tabernákulum előtt töltött. Elfutó órák egy baráttal, a bensőséges együttlét i- deje, mikor semmit nem kérnek, és semmit nem adnak. Mikor az ember csak jelen van a másik számára, s ez kölcsönös.

I