A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-11-01 / 11. szám
493 és amikor a hang csengése hozzád vezette az ige megértését, a hang maga ugyan elenyészik, az ige viszont, amelyet a csengés hozzád vezetett, már a szívedben van, és közben az enyémből sem távozott. Amint tehát az ige eljutott hozzád, nem úgy tünik-e, hogy a csengés maga azt mondja neked: ,JVeki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem”? (Jn 3,30.) A hang csengése azért hallatta magát, hogy a megértést szolgálja; azután eltűnt, mintha azt mondaná: ,JEz az örömöm teljessé lett.” (Jn 3,29.) Tartsuk meg az igét, el ne veszítsük a velőnkbe ivódott igét! Akarod látni, hogy a hang csak átmeneti, az Ige istensége viszont maradandó? Hol van ma János keresztsége? Kiszolgáltatta, aztán eltávozott. Most Krisztus keresztsége van használatban. Mindnyájan Krisztusban hiszünk, Krisztusban reméljük üdvösségünket; ezt jelezte a hang. Mivel persze nem könnyű megkülönböztetni az igét a hangtól, magát Jánost is a Krisztusnak tartották. Az igének tartották a hangot; de a hang elismerte magát igazi mivoltában, hogy meg ne sértse az igét. Azt mondta: „Én nem vagyok a Krisztus, sem Illés, sem a próféta.” Ezt a választ kapta: „Hát akkor ki vagy?” „Én a kiáltó hangja vagyok a pusztában - felelte —, készítsétek az Úr útját!” (Vö. Jn 1,20-23.) „A kiáltó hangja a pusztában”, a csendet megtörő hangja. „Készítsétek az Úr útját”, mintha azt mondaná: Én azért csengek, hogy őt bevezessem a szívedbe; de nem hajlandó eljönni oda, ahova vezessem, ha az utat nem készítitek elő. Mit tesz az: „készítsétek az utat”, ha nem azt, hogy megfelelő módon könyörögjetek? Mit tesz az: „készítsétek az utat", ha nem azt, hogy alázatosan gondolkodjatok? Tőle magától vegyetek példát az alázatosságra! Krisztusnak hiszik; megmondja, hogy nem az, akinek hiszik; más tévedését nem használja ki saját önteltségére. Ha azt mondaná: Én vagyok a Krisztus, milyen könnyen elhinnék neki, hiszen annak hitték, mielőtt szólt volna! Nem mondta; felismerte magát, elhatárolta magát, megalázta magát. Meglátta, hol van az üdvössége; megértette, hogy mécses ő, és félt, hogy a kevélység szele ki ne oltsa. Amíg tehát el nem jő dicsőségében az Úr minden angyalával (vö. Mt 25,31), és amíg — a halál megsemmisítése után — alá nem lesz vetve az Úrnak minden (vö. 1Kor 15,16—27), addig tanítványai közül egyesek a földön zarándokolnak, mások a földi életből eltávozva tisztulnak, ismét mások megdicsőült állapotban vannak, és „tisztán látják magát a háromszemé- lyű egy Istent, amint van." II. vatikáni zsinat, LG 49
