A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-09-01 / 9. szám

414

vezett, és mindig megpacskolta az arcomat, ahogy anyámét szokta. Mert ezt láttam. Amikor elköszönt, nem tudtam anyámat megkérdezni. Valami félelem, vagy inlább iszonyat némává tett.

Két hétig rágódtam magamban. Végre egy őrsi gyűlés után az otthonban csak úgy könnyedén, mintha csak puszta kíváncsiság volna, megkérdeztem a csapatunk parancsnokát, akik különben a magyart tanította az ötödikben. A válasza csak az volt, hogy barátságosan fejbe kólintott:

— Ilyen szót nem használunk, durva kifejezés .. .

— Mégis mit jelent? — ugrott ki belőlem olyan követeléssel a kérdés, hogy fiatal paptanárom arcára nyugtalan ráncok ültek.

— Alpári kifejezés, olyan, mint a kurafi... ribanc fia ... soha ne vedd a szádra!

Két hétig égett bennem ez a válasz. Unokatestvérem, Gyurka pofájáról le nem tűnt a gőgös öröm, hogy megmondta a magáét. Osztálytársaim összesúgtak mögöttem. Elhúzódtak tőlem. Ekkor már leselkedtem az anyámra. Ellógtam az utolsó óráról, hogy hamarább érjek haza. Azt mondtam, hogy lemegyek csapatgyűlésre, de elbújtam a bokrok között. Az iskolában minden felelésnél bezúgtam. Sokszor nem is tudtam, hol vagyok. Intőt vittem haza, és aláhamisítottam anyám nevét. Az osztályfőnököm behívatta apámat. A tanári szobában csúnyán kikaptam, hogy szégyent hozok a nevére.

— Beadlak inasnak egy bádogoshoz! — dörögte apám.

— Még ma, hiszen úgyis kurafi vagyok ... — sziszegtem, és az ajtót feltépve rohantam végig a folyosón, le a lépcsőn, ki az iskolából. Fel a Sas -hegy oldalába.

A többit minek mondjam. Olvashatta az újságban. Még este becsöngettem apám lakásába. Otthon volt.

— Baltával agyonvertem azt a dögöt... — csak ennyit mondtam. A többi nem érdekes. Kiskorú voltam, javítóintézetben töltöttem te az öt évet. Azt is papok vezették. Mindennap ministráltam.

Hogy miért járok ki reggelente ide a tó partjára? Nézem a sirályokat. Fehérek és szabadok. Ami én nem lehetek, hiszen hatóságilag nyilvántartott elmebeteg vagyok.

Az egységre irányuló égő vágyunknak, afölött érzett őszinte fájdalmunknak, hogy nem ünnepelhetjük együtt az Eucharisztiát, kell arra indítania minket, hogy minden olyan kérdést megoldjunk, amely a hitvallásban még elválaszt egymástól.

(II. János Pál)