A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-08-01 / 8. szám

357

Nemzetek főtitkára töltött el, azok voltak lelki előhaladásának legkedvezőbb évei. Ez azért érdekes, mert a politikai élet sokszor annyi problémát, intrikát és megalkuvást jelent, hogy nehezen egyeztethető össze a nyugodt hitélettel és imaélettel. Hammarskjöld példája mutatja, hogy Isten kegyelme aktívan működik az ilyen nehéz területeken is, és mindaz, aki őszintén éhezi és szomjazza az igazságot, végül meg is találja. Dag Hammarskjöld nemcsak a maga nevében beszélt, mikor mondotta: „Az életszentséghez vezető út a mi korunkban sokak számára szükségszerűen a cselekvés világán vezet keresztül.” (Markings, op. cit. 108. o.)

Kőmives János

A KÉT ISTVÁN KIRÁLY (Augsburgi levél, 1984. augusztus)

Sík Sándor papköltő volt elsőnek vakmerő színpadra vinni István király történelmi alakját. A három fölvonásos tragédiát először a Nemzeti Színházban mutatták be 1933. december 5-én. A mű simán megbukott. A kritika kegyeletes kímélettel így intézte el: „István király nem tragikus személy, tehát nem lehet tragédiát írni róla.” Hogy így van-e, nem tudom. A mű azonban nem halt meg. Műkedvelők játszották tovább, viszonylagos sikerrel. így pl. a soproni Szent Aszt- rik bencés gimnázium diákjai 1938-ban. A diák persze diák marad a színpadon is, akár Aba Sámuel, akár Gellért püspök vagy éppen István király szerepében állítják a rivaldafénybe.

Diák marad egészen addig, amíg elő nem lép a kulisszák mögül. Akkoriban sok diák született színész volt, amit a kornak megfelelő tanár-diák viszony hozott magával. így tudtam csak megőrizni önuralmamat a díszelőadáson, telt ház előtt, amikor Aba Sámuel komor szerepében, éjfekete díszmagyarban beléptem a trónterembe, és Szép Bandi, aki Rothenburgi Gotthard lovag német habitusát mondta, utánam szólt: „Úgy nézel ki, mint egy halottkém." A nevető arcizmok fegyelmét mégegyszer alaposan próbára tette, amikor a királyi fogadás előtt a trónteremben heves vita közben összecsaptunk, mármint mi hercegek, lovagok, főurak stb., és Szalók úr (Major Sanyi) vállára omló szöghaja - értsd parókája — félrecsúszott, és olyan szuperszínészi mozdulattal tüntette el a ködmö- ne alá, hogy azt a nézőtéren senki észre nem vette, csak mi néhányan a színpadon. Izgalmas működésünk a színpadon játék volt, komolyan és komoran megjátszott játék, egészen a kedélyrobbanás küszöbéig, mely minden pillanatban bekövetkezhetett volna. Megfelelő botránnyal persze. De ahogy közeledett a drámai vég, egyre nagyobb feszültséggel, megkomolyodtunk. Mindenki azzá lett, akit játszott. Koloszár Józsi Istvánná, Szilas Aurél Vazullá, Zambó Jancsi Anasztáz érsekké stb. A szerepeket már nem játszottuk, de éltük, mint saját magunkat. A cselekményt ismertük mint történelmet, s most magunkévá tettük és vállaltuk. A drámai feszültség elragadott bennünket. Ez ott kezdődött, amikor Szalók úr, kö