A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-07-01 / 7. szám

316

Vasárnap délután untam magam. A rádió félóránként ismételte, hogy senki se mozduljon ki a házából, a hóvihar hamarosan ránk tör. Csak erre vártam. Már megszületett a fejemben a szikrázó eszme: bemegyek a klubba, és kicsalom az egész bandát a jégpályára. Nincs jobb dolog, mint orkán ló havazás közben bógnizni.

Az iskolát zárva találtam, de az udvar tele volt autókkal. Hogy ezek nem félnek a hóvihartól? Az érkező kocsikat irányító őr rám mordult:

— Te fruska, mit ácsorogsz itt? Menj be a templomba, mert nem lesz helyed!. . .

Bementem, hogy talán összeakadok valakivel. Inkább a fiúkra gondoltam. Természetesen, mert a nők egyenjogúságáért harcolunk. Igen, a répanadrággal és a fekete blúzzal. Majd akkor csóváld a fejedet, ha egyszer zöldre festetem a hajamat.

Mintha nagymisére jöttek volna, annyian voltak. A kapuban kezembe nyomtak egy meghívófélét. Fekete kesztyű volt az első lapján. Hamarosan rájöttem, hogy a rajzoló orgonasípokat akart rajzolni, mert orgonahangversenyre szólt a meghívás. Ilyenen még úgysem voltam. Gondoltam, kibírom. Mi az, hogy. . .! Azt sejtettem, hogy sok sípja van az orgonának, de hogy ennyi legyen! . . .Ültem, hallgattam, tapsoltam, mintha nem is a rockoperát tartottam volna eddig a zeneművészet tetejének. Az utolsó számnál azt hittem, hogy a karzaton szétesik az orgonaszekrény, aztán emelkedni kezd templomunk gerendás boltozata, az ablakok buborékká válnak, és a sugárzó, csillogó hangorkán megállást parancsol a közeledő hóviharnak. Mindenki fölállt. Tapsolt, és a kórusra nézett. Biztosre vettem, hogy egy deresedő fejű művész játszott. Tiszta képtelenség! Egy fiú volt. Egészen jóképű fiú.

Nagyi, mit szólsz ehhez? Na, csak lassabban vasalj, mert itt csak az első kötetnek lesz vége.

Ezeroldalas regényem második kötete így kezdődik.

Julcsival megyünk le a földalatti lépcsőjén. Mindenki lökdösődik, tolong, rohanna, ha lehetne. Millió csizmáról, cipőről olvad a hó, itt lenn is minden lucsok. Az alagútból süvítő légnyomással érkezik a szerelvény. Betüremlünk. Nézem, hogy mibe kapaszkodjak, és a csőnadrágok erdején keresztül a közeli pad alá látok. Egy boríték. Reklám van benne. Hol és mennyiért kapható a világ legjobb vízmatraca vagy vas fazeka. Nem tudom miért, de mocorogni kezdek ebben a száguldó szardíniás dobozban. Éppen, hogy le tudok hajolni. Zsebembe csúsztatom, és nyomás! — ki innen, mielőtt becsukódik az ajtó! Az-