A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)
1985-06-01 / 6. szám
256 MÚLT ÉS JELEN Joseph Ratzinger A SZÍV JELE Mondhat-e még valamit minekünk a Jézus Szíve-tisztelet? Vagy jobban mondva: Kifejezésre juttathatjuk-e még benne magunkat az Úr előtt, Isten felé? Nekünk ma gyanús a barokk áradozása, az, hogy olyan könnyedén veszi ajkára az emberi élet nagy alapszavait. Közelebbi vizsgálódással azonban eksztatikus beállítása mögött egy ősi fölfedezést találunk, amely azután korának stílusában fejeződött ki. Amire itt újonnan rátaláltak, az természetesen ősrégi középponti tény volt: Isten emberi alakja Jézus Krisztusban, az ember Jézus testi mivolta. Mindezt a „szív” szava jelzi. Ez a szó teljes tudatossággal nem csupán jelkép akar lenni, hanem a szellem belegyökerezése a test valóságába. Az anyag új dimenziót kapott, amikor a szellem kifejezőjévé és végül magának Istennek kifejezőjévé vált. De magának Istennek a szeretete is új dimenziót kapott, amikor magára vette az emberség, az anyag becsét és kínját. Most szó szerint meg lehet tapintani ezt a szeretetet, aho- a Szentatya gyan János merészen fogalmazza (ÍJn 1,1). Ratzinger bíborossal Látni lehet. Isten elfogadja az anyag, egy meghatározott test határait, hogy éppen így, ezzel a határoltsággal találja meg a közlés, a közelség új lehetőségét. Az anyag, amely elválaszt, a közvetlen közeledés eszközévé, az odaadás közegévé válik. Felviláglik valami a benne rejlő átváltozás lehetőségéből. És fölsejlik valami az ember titkából, akiben összeházasodik anyag és szellem, hogy mindegyik csak így találja meg teljesen önmagát, és ezzel létrehozza a teremtés egységét. A Jézus Szíve-tisztelet virágkora idején amolyan Jézus-mozgalom volt az Egyházban. A harmincéves háború romhalmazán, a barokk udvarok politikai kereszténysége közepeit fölfedezte Jézus egyszerűségét, és az Egyházat újból elkötelezte ennek az egyszerűségnek. Éppen az egyházi hatalom korában fölismerte benne a Szenvedőt,
