A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-05-01 / 5. szám

221

Orbán Miklós

MÁJUSI FAGY

Kurtán-furcsán váltunk el az állomáson. Szerettelek volna megölelni, ahogyan oly sokszor tettem, amikor már egy kirendeltség cégvezetőiéként tőled, sok évvel fiatalabb öcsémtől elköszöntem. Emlékszem, a bratyizó hátbavágást és vállveregetést nem szeretted, de sohasem húzódtál el, ha magamhoz szorítottalak. Amikor érettségid után elkísértelek a noviciátusba, és a csomagtartóból segítettem kivenni két bőröndödet, azt hittem, hogy valahová, számomra elérthetetlen messzi világba kerülsz, és ezentúl egyre nagyobb lesz a távolság köztünk. A sarkon befordulva úgy néztem vissza a tükrön keresztül új otthonodra, mint valami vitorlásra, ha nem éppen űrhajóra.

Ritkán írtál. Néha szokatlan sittyó stílusban. Néha mintha a hivatásoddal vergődtél volna. Nagyon féltettelek, amikor egyik leveledből szinte dermesztő kétségeket sejtettem. De megnyugodtam, amikor két évi noviciátus után letetted szerzetesi fogadalmaidat. Ott lehettem a rendházatokban, asztalotoknál ültem, és büszkén újságoltad, most már bölcseletet meg teológiát fogsz tanulni. Örömmel újságoltam Áginak, hogy milyen szép volt az ünneped. Eva és Táti a fényképeket forgatta, meg azt akarta megérteni, hogy mi is az az örök fogadalom, meg hogy szegénység, tisztaság, engedelmesség és a különös negyedik, amelyet magam sem értettem egészen, hogy belépsz majd a kispapi tanulmányaid után a rend véglegesített tagjai közé.

Ne furcsáid, hogy ezek most mind előjönnek. Most, amikor életemnek talán legnagyobb válságán segítettél keresztül.

A fogadalmad után egy évre fordultam hozzád számodra valószínűleg váratlan kéréssel. Nem magyarázkodtam, mert magam sem értettem magamat. Csak valami arra sürgetett, hogy az egyház előtt is hozzam rendbe házasságomat. Tudod, hogy mi tartott vissza a templomtól. Egyszerűen képtelen voltam vállalni egy olyan ceremóniát, aminek éppen a lényegében nem tudtam hinni. Vajon a te világodból kaptam értelemmel nem, csak szívvel felfogható üzeneteket? Már nem éreztem, hogy űrtávolságok választanak el minket. Mintha a te hited az én hitetlenségem felé állandóan üzeneteket küldött volna. Amiről te soha nekem nem beszéltél — hiszen jólnevelt testvérekként egymás felfogását tiszteletben tartottuk — , az a te tapintatos hallgatásod hatására oldódni kezdett.

Érted, ugye, hogy két hete miért mentem egyenesen hozzád. Úgy léptem be rendházatokba, szobádba, mint akin csak a te világod