A Szív, 1985 (71. évfolyam, 1-12. szám)

1985-01-01 / 1. szám

16

A továbbiakban Jób az ember betegségéről és életének rövidségéről beszél. „Testemet féreg és poros var borítja; bőröm beforrad, majd újra kifakad. Napjaim gyorsabban elszaladnak, mint a takács vetélője, és reménytelenül múlnak el.” Közvetlenül Istenhez fordul: „Gondold meg, hogy életem csak lehellet, és szemem nem lát többé jót!”

Emberlétünk legalapvetőbb kísértése maga a végességünk, esendőségünk. Ami életünk két határállomása, a születés meg a halál közé esik, az a porember e- zerféle gondja és kínlódása. Jobbal együtt néha úgy látjuk, hogy Isten is hibás, tulajdonképpen ő a hibás: végtelenbe vágyó remekműnek alkotta az embert, és ugyanakkor végességének felmeredő falát húzta fel előtte. Maga Isten inkább, mint az ember, taszítja az embert a porba. Valamennyiünkben megbújik végességünknek ez a félelmetes kísértése, lázadása.

Jób panasza, perlekedése, lázadása mindig az Istenbe vetett tiszta hit és reménykedés erőterében mozog. Tetőpontját ilyen kitörésekben éri el: „Az élő Istenre mondom, ki megrövidített igazamban, s a Mindenhatóra, ki keserűséggel illette telkemet, hogy amíg lélegzet van bennem, és az Isten lehellete van az orromban, ajkam nem beszél gonoszát, és nyelvem nem kohol hamisságot!” Az ilyen lázadás teljesen helyes, jogos, üdvösséges magatartás. „Jaj annak - írja Kierkegaard -, aki álnokul meg akarja fosztani a szenvedő embereket egyetlen vigasztalásuktól: attól, hogy levegőhöz jussanak, és perbe szálljanak Istennél!”

Rabszolgasors és napszámossors az ember élete; de olyan napszámosé, akivel a teremtő Isten beszélgetést kezd. így a kényszermunkából a hatalmas és jóságos Isten szolgálata lesz. Isten minden bizalma és szeretete benne van ebben a kitételben: „Jób,az én szolgám.”

„Jézus, az én Szolgám.” Az Ö nyomában, az Ö szavára, az Ö kezéből szabadon vállalt esendőségünk és szenvedésünk üdvösségünkké nemesedik.

(E) Márk 1,29-39: „Sok beteget meggyógyított különféle betegségekből”

Hogy az apostolok fejének, Péternek anyósa és felesége volt, azt az első keresztények nem állítanák, ha nem felelne meg a Péter által tanúsított történelmi valóságnak. Az asszony lázas beteg; amikor Jézus és tanítványai a zsinagógából hazamennek, Jézus kézenfogja, hogy gyógyultan keljen fel. A zsinagógában egy démontól megszállottból drámai erővel űzte ki a démont (múlt vasárnap); most egyszerű érintéssel beteget gyógyít.

Estére kelve tömegesen gyakorolja ezt a kétféle csodát. „Az egész város ott tolong az ajtó előtt.” Jézus sohasem keresi az alkalmat ilyen csodák végzésére; a betegek és a megszállottak özönlenek hozzá, vagy mások járnak közbe érdekükben. Viszont minden alkalmat megragad Jézus, hogy Isten Országának igéjét hirdesse. Kétes értékű sikere van mindjárt a működése kezdetén, és ez a kétes siker kíséri mindvégig. Az embereknek nem az