A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-02-01 / 2. szám
84 — Mi az, hogy kíváncsiskodott? Hát nem szabad két értelmes embernek érdeklődni egy és más dolgok után? Mi a csodából állna akkor az emberi társalgás? — Hát igen. De néha van úgy, hogy szimatolásnak számíthat. Az úgy van, Főúr, mint mikor az ember a fogorvos székében ül, és a fúró mélyebbre szalad, mint szabad volna, és akkor aj-aj vaj! — Talán csak nem ment túl az Hiedelem kölcsönösen elismert határain? — Nem éppen. De röviden elmondom az eseteket, ahogy mindig más és más formában történni szokott. . . Rendesen így kezdődik: — Hová mégy? — kérdi ő. — Megyek a Szövetkezetbe! — Minek jársz annyit a szövetkezetbe? — Hát mert igazgatósági tag vagyok benne. — Neked nem tűnik fel, hogy az a Mihály fi olyan felvágós? Azt hiszi, mert szövet kezet es, magyarul egy szatócs, ő már valaki, és közénk számít. . . Szó szót követ, s a végén elfogy a türelmem, sazt mondom neki: — Menj a fenébe! — Ez annyiszor meg történt, hogy végül, mikor meglátta, hogy jövök vele szemben, ő idejében átment a másik oldalra, hogy ne találkozzunk, de azért, amikor egymással egyvonalba értünk, átkiáltott: — Szervusz! — én meg visszakiáltottam: — Menj a fenébe! — Azóta nem beszélünk. Egy darabig szó nélkül haladt a jegyző meg a pap. — No és így is akarjátok folytatni? - szólt a pap. - A falu két vezető embere és az én híveim? — Hát mit csináljak? Magam is gondolkoztam, helyes-e ez, de a végén rájöttem: így a legjobb. Legjobb a ,,sommás eljárás”. — De mi a csuda az a,,sommás eljárás”? - kérdi a pap. — Jogászi kifejezés — felelte a jegyző. — Mivel úgyis tudom előre, mi lesz a vége a találkozásnak és az eszmecserének, lerövidítem, és nem megyek végig az egész folyamaton; veszem a végit, ami úgyis az lesz, és odamondom: menj a fenébe! — Hát ez a sommás eljárás! Nem mondom, emberi szemmel nézve elég értelmes megoldás, de utóvégre mi keresztények vagyunk.
