A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-02-01 / 2. szám

79

szerzett tapasztalat újra meg újra megerősít benne —, hogy ezer és egy megtévesztő hang súgja a fületekbe, hogy van egy másik életút is: Krisztus nélkül, tőle elkülönülve, erőfeszítés nélkül, természetesebb módon, élvezetesebb módon. . . Egyesek valóban azt beszélik nektek, hogy Isten parancsai divatjukat múlták, hogy a krisztusi boldogságok nem időszerűek, és hogy az engedékenységgel járó élvezet életetek célja. . . Ma este arra kérlek, hogy hallgassatok megint Jézus üzenetére. Ö éppen az ellenkezőjét mondja annak, amit a világtól hallotok. Jézus az erőfeszítés, az áldozat és a fegyelem értékéről beszél.” A pápa kifejtette a fiataloknak, hogy a Krisztushoz való hűség jelenti a szentmisén való rendszeres részvételt, a rendszeres gyónást, az alázatosság, a megbocsátás, a becsületesség erényeinek művelését, és az arra szóló elkötelezést is, „hogy szeretitek testvéreiteket, hogy keményen dolgoztok a nélkülözés és a szenvedés enyhítésén, hogy a gyűlölet és igazságtalanság megszüntetésére törekedtek, és hogy nyitva álltok minden embertársatok szükségleteire — még akkor is, ha mindez sok erőfeszítéssel és áldozattal jár.”

Két nagyon különböző fajtája van a magányosságnak. Az egyik az embereket kisebbé teszi: magukba roskadnak. A másik nagyobbá teszi őket: önmaguk fölé tudnak nőni. Magányos a szó első értelmében az elemi részecske vagy a saját tengelye körül forgó gömb; egy darab világ önmagáért, elzárkózva az erőterébe eső minden dolog elől. Magányos a szó második értelmében az éterhullám; üzenettel megterhelve belesugárzik a térbe, járja magányos útját, és keresi, hogy valaki fel akarja-e fogni. A hullám nem önmagáért van, nincs független létezése; része egy olyan mozgásnak, amely messziről jön, és amelyet a hullám visz tovább. Üzenetet szállít és azonosul vele. Ha olyan fülre talál, amely elég finom ahhoz, hogy felfogja, akkor a küldetése beteljesedik. Magányosságából akkor boldog kapcsolat lesz.

Eligius Leclerc

Egy asszony azt kérdezte tőlem: Hogy is van az, amikor az ember meghal? És csak sirt, és csak sírt. Azt mondtam:Igazán nem tudom megmondani, mert én még nem haltam meg. És akkor egyszerűen hosszú időre a karomba zártam. Mind a ketten sírtunk. Sokszor sírtam a betegeimmel, de ez a sirás nem volt nyomasztó, hanem ellenkezőleg, felemelő. Az, hogy annyira velük együtt tudsz érezni, hogy osztozni tudsz élményeikben, azt az érzést adja, hogy nagy boldogságban van részed, pont azzal, hogy ott vagy, és hogy valamilyen, akármennyire csekély módon segíthetsz.

Egy angol betegápolónő