A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-11-01 / 11-12. szám

565 elutasított. Ki is mondta az okot: ha lenne Isten, már megmutatta volna, hogy van. „Engem hagyjon békén!" így is történt. Sok héten át bementem a szobába, de őt nem zavartam. Kb. 3540. megjelenésem után odahívott, és ennyit mon­dott: ha csak annyi jelét látnám Istennek, mint egy igen távoli örök­mécs fénye, hinnék. Majd pár hét múlva: ha saját lábamon letudnék menni Máriagyűdre, hívő lennék. Tüdőrákos volt, egyik tüdeje hiányzott, a másik sem volt egész­séges. Egyszer aztán a beteg eltűnt. Közölték: hazavitték. Kb. 4 hét­re rá még maradt egyetlen szentostyám, és bementem a még hátrale­vő osztályra. A nővér közölte, hogy van egy súlyosan vérző férfi be­tege. A megjelölt szobába lépve Pista bácsit, a régi beteget találtam. Ült, halálsápadtan. Semmi kétség, halálveszély. Odaléptem hozzá és közöltem: Pista bácsi,most nem szólalhat meg. Bánja meg bűneit csen­desen, én feloldozom. Határozott fejmozdulattal nemet intett. Le­ültem. Vártam. Pista bácsi, nem gyerek, tudja jól, hogy életveszély­ben van, béküljön ki Istennel. Még határozottabb „nem" volt a vá­lasz. Tovább vártam, kérve Jézust, hogy segítsen. Ekkor tétován eny- nyit mondtam halkan: pedig véletlenül maradt még egy szentostya, azt szerettem volna odaadni. Abban a pillanatban könnyek jelentek meg révedező szeme sarkában,és azok lassan kezdtek lefolyni arcán. Akkor megértettem: a két személy találkozott. Itt a kegyelem órája. „Pista bácsi, feloldozhatom, megbánja bűneit?" — kérdeztem. Mély ihletésű fejbólintása beleegyezést jelzett. Aztán véres nyelvére tettem az egyetlen szentostyát. A betegek kenetében részesítettem, végtelen örömömben megcsókoltam a homlokát. Felesége a kórház udvarán odarohant és érdeklődött. Elcsukló hangon csak annyit tudtam mondani: minden rendben, elfogadta Jé­zust. Az asszony felkiáltott: Ó, hát mégis van Isten! Napok múlva újra látogatni mentem. A szoba ajtajából bepil­lantottam. Pista bácsi élt, sőt nyugodt arccal ült látogatói között. Nem mertem bemenni, féltem, hogy mindent visszavon, hiszen job­ban lett. Egy hét múlva mégis bementem hozzá. Csendben beszélt lá­togatóinak. Hallottam, hogy a jó Istent emlegeti. „Miről beszél, Pista bácsi?" — kérdeztem. „Most mondom el, mi történt velem azon a nehéz napon."„Mondaná el nekem is — kértem —, hiszen én sem tudom!" Elkezdte: Hazakerültem, hogy egy ideig az otthon előnyei segítsenek. Egyik tüdőm már hiányzik. Egy napon a déli órákban egye­dül vagyok otthon. Feleségem dolgozni jár. Köhögési ingert érzek. Amit felköhögtem, vér volt. A következő köhögés után szinte sugár-

Next

/
Thumbnails
Contents