A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-10-01 / 10. szám
462 tatott valamit a mellhártyámról eltávolítsák. De másnap ünnep volt, és harmadnap reggelre leesett a lázam. A professzor álljt kiáltott húsztagú fehérköpenyes csapatának. Kopogtatott, meghallgatott ő, aztán a főorvos, az alorvos, az osztályos orvos. Számolták a pulzusomat, és vezényszó nélkül is egyszerre csóválták a fejüket, hogy — ... hihetetlen, ez nem lehetséges. .. ez a suhanc eddig csak szimulált. . . — A prof megigazította a szemüvegét, egyet krákogott, és mosolyogva kérdezte: — Kisszeminarista vagy? — Igen — sóhajtottam, és ami hetek óta nem történt, hangosan korogni kezdett a gyomrom. Na, csak ez kellett a profnak. — Ennek a gyereknek már csak vajaskenyér kell, meg tejes diéta... Ha kimentében nem szól vissza, hogy érte is mondjak el egy üdvözlégyet, azt hittem volna, hogy a hit és a tudomány összecsapásában ismét a hit marad alul. Ettől kezdve a belgyógyászati osztály csodája lettem. Mindenkinek megmutattak, hogy ilyet még nem látott a világ. Ó, nem a hirtelen gyógyulásom okának a hipotéziseit sorjázták, hanem azt, hogy ilyen étvágyat még nem tapasztaltak lábadozó betegnél. Hogy egy hét óta a kórteremből nem kerül vissza a konyhára egyetlen érintetlen tálca sem. Persze, hogy nem került, mert az ebédre, vacsorára még ránézni sem bíró betegek tálcájukat áthozták, átküldték az én ágyamhoz. Az egyik este a főnővér nem egyedül jött, hogy mégegyszer körülnézzen. Vele jött egy másik, inkább csak öregecske apáca. — A főnöknő anya szeretné tudni — mosolygott némi kaján- sággal az osztály nővér —, hogy a kistiszi ma mit vacsorázott? Minden szégyenkezés nélkül elsoroltam, hogy két adag bécsiszeletet, rizzsel, céklával, három adag lekváros buktát és három almát. — Na és jóllaktál? — nézett rám legkegyesebb pillantásával a főnöknő anya. — Ahogy vesszük. . . — válaszoltam már kissé szégyenlősen, mert két szomszédom egyszerre nyögte: — Ez a nagycsarnokot is föl tudná enni! — Igazán? Szóval még egy vacsorát el tudnál tüntetni? — Gondolom.. . — Hát akkor, nővér, szóljon le a konyhára, hogy küldjenek föl egy mély tányér tejbegrízt... Csak annyit egyél, amennyit kívánsz.
