A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-10-01 / 10. szám

449

De benne foglaltam a legkisebben! Nem tolhatjuk Isten-szolgálatunkat az ábrándok világába. Számunkra nem lehet olyan helyzet vagy körülmény, amelyet nem adhatunk Istennek. . .

36-an voltunk Kaszap István novíciustársai. Ma 16-an vagyunk. Hong Kongban, Kanadában, az Egyesült Államokban, Rómában. És itthon is még nyolcán. . . A mi hivatásunk sajátossága, hogy különböző helyeken megforduljunk. . . „in quavis mundi plaga”. . . Ezt nemcsak a külföldre távozottak gyakorolták. Hanem mi is, akik itt maradtunk.

Ezek a különféle helyek voltak üzemek, gyárak, sekrestyék, kórusok, kórházak, és nagy előszeretettel különböző büntetőintézmények. . . Vizsgálati fogházak, intemálótáborok, rabbányák és börtönök. De mindezeken a helyeken bizton lehetett „túlhágni a leg- nagyobbon és benne foglaltatni a legkisebben”. Nagyszerűen lehetett gyakorolni fogadalmi erényeinket, a 11. és 12. szabályt, és valósítani a Summa et scopus Constitutionumot. A világnak megfeszített embereknek kell lennünk, ezt kívánja a mi életvitelünk. Új embereknek, akik kivetkőztek saját érzésvilágukból, hogy Krisztust ölthessék magukra, maguknak meghalva, az igazságnak éljenek. Akik, ahogy Szt. Pál mondja, fáradozásban, virrasztásban, böjtben, tisztaságban és tudásban, béketűrésben és jóságban, a Szentiélekben és őszinte szere- tetben, igazmondásban és Isten erejében adják magukat Isten szolgálatára, az igazság támadó- és védőfegyverzetében, dicsőségben és meg- szégyenülésben, gyalázatban és jóhírnévben, mint csalók, de mégis igazmondók — az égi haza felé törekszenek, és másokat is, amennyire csak lehet, oda irányítanak, mindenkor Isten legnagyobb dicsőségét szem előtt tartva.

Azzal, hogy nem lettünk, mert nem lehettünk sem kitűnő tanárok, szerkesztők, szervezők, lelkipásztorok, nem marad mögöttünk ún. életmű, mégis Isten jóságából és az ő szent kegyelméből a lényeget tehettük: kereshettük mindenben Istent, szerethettük mindenek fölött Krisztust, és általa és benne mindazokat, akikkel összehozott a Gondviselés.

Ezt kívánjuk elsősorban megköszönni most, az ötvenéves fordulón testvérünk sírja közelében.

A jövőre nézve biztosan azonosíthatjuk magunkat a közelmúltban az Úrhoz költözött neves rendtársunk, Karl Rahner vágyával, aki ezt így fejezi ki: „Én egy régimódi jezsuita szeretnék lenni, akinek alapjában véve semmit sem szabad jelentenie, hogy mit csinál. Teológiát tanít egy egyetemi katedrán, vagy Indiában őrlődik fel a munkában. Hiszen én az Egyház és az evangélium rendelkezésére bocsátót-