A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-09-01 / 9. szám

404

A köszönetben felvesszük magunkba az örök Istent, de ez az odaadás egy kellemetlen mozzanatot is tartalmaz. . . Ha életünk elmúlt éveire visszatekintünk, talán nem is emlékszünk, mennyi kegyelmet szalasztottunk el, milyen feladatokkal szemben voltunk vakok, mennyi — az örök élet szempontjából értékes — időt hagytunk kihasználatlanul, mennyi mindennek örülnénk majd, ha nem történt volna meg; hányszor burkolóztunk hallgatásba, amikor szólnunk kellett volna; vagy épp akkor hangoskodtunk, amikor hallgatásnak lett volna helye. Gondoljunk csak bele: nem vagyunk egész megértőek pl. a náci időkkel szemben, ha vértanúinkra gondolunk? Vagy hányszor értelmeztük a II. vatikáni zsinat aggiornamentóját a magunk kis fogalomkörei szerint. Még sok ilyesmit kérdezhetnénk magunktól. így tapasztaljuk meg, hogy Lisieux szentje nem pusztán jámborságból beszélt üres kezekről, amellyel Isten elé járult. így válik az Istennek való hálás önátadás reménykedő önátadássá.

VR: — A német provinciális egyúttal felolvasta Peter-Hans Kolvenbach jezsuita generális levelét, amelyben köszönetét mond Rahner atya egész életművéért, a hamisítatlan Szent Ignác-i lelkűiéiért, amely minden írásából sugárzik. Köszönetét mond Rahner professzor 62 éves szerzetesi múltjáért, és hosszan foglalkozik azzal a szolgálattal, amelyet az ünnepelt a világi híveknek tett: hogy mélyebben megismerjék feladataikat az egyházban, és hogy a lelkipásztori tevékenység eredményesebben szolgálja a híveket. Végül a német provinciális bejelentette, hogy a február 11-12-i freiburgi ünnepi akadémia előadássorozatát könyv alakjában is kiadták Rahner professzor tiszteletére. A további köszöntőkben bemutatták az ünnepi alkalomra megjelent Rahner-könyveket, köztük a Schriften zur Theologie 16. kötetét, és bejelentették, hogy a teológiai kutatás előmozdítására ,,Rah- ner-díjat” alapítottak. Végül maga az ünnepelt emelkedett szólásra, és megköszönte a számtalan üdvözletét, elsősorban II. János Pál pápa táviratát, valamint a brazil püspöki kar, számos bíboros, püspök, egyetem köszöntését. Végül néhány mondatot szentelt a köszönetmondás teológiai értelmezésének.

RAHNER: — Elgondolkoztam azon, mit jelent teológiailag, amikor köszönetét mondunk. Ezt persze itt most mind nem mondhatom el. Gondolom: egy köszönetben felveszünk valamit saját egzisztenciánkba és valóságunkba, amit másvalaki szerétéiből és hűségből ad. . . Mint átlagos keresztény és mint teológus, azt mondanám, hogy amit így felveszünk magunkba, az nem akármi, nem az idő hulladéka, hanem olyasmi, amit Isten örökkévalóságába magunkkal viszünk. Ha valamit végezetül mondanom szabad a nagyon kedves és jóhiszemű dicséretekkel kapcsolatban: még ezeknél is fontosabb: Úgy