A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)
1984-01-01 / 1. szám
12 rándítja a vállát, és a nézők felé fordul, mintha csak ezt mondaná: ,,Ime az eredmény, és most mi lesz? ...” Ezután teljes sötétség a sportcsarnokban. Csend. Furcsa befejezés. Furcsa vég. A kétórás „műsor” után lehet a metróhoz sietni. Robert Hossein tudta, hogy provokál. Fittyet hány teológusokra, történészekre, kritikusokra. Tizenöt évig a megszállottja volt ennek a gondolatnak: „Rá kell döbbenteni az embereket, hogy hacsak Jézus hegyi beszédének tíz százalékát is megvalósították volna, nem jutottunk volna oda, ahol most vagyunk. Felelősebb emberek lennénk.” A liturgia, hang és fény, a Szó liturgiája ez az alkotás: „Egy Jézusnak nevezett ember.” Talán így lehetne meghatározni szokatlan műfaját. Hosseint mindig kísértette a középkori misztériumjáték: most azt valósította meg egy világváros peremén, modern kiadásban, Versailles kapujában. Mindenki beléphet a sportcsarnokba, hivő vagy hitetlen egyaránt: „íme az Ember!” A rendező, a híres és kevésbé híres színészek megjelenítik Jézust. Két órán keresztül provokálja a nézőket az evangéliumi szöveg és a „látvány”. Lehetetlen, hogy ugyanúgy távozzanak, mint ahogy jöttek. A párizsi sportcsarnok Szentföld lett. Jézus Párizsban járt, üzenete követésre szólított fel. Ki-ki maga dönt, hogy követői, avagy tagadói közé áll-e. Jézus üzenete örök, ma is időszerű. Jean-Pierre Manigne, a L’actua- lité religieuse dans le monde egyik szerkesztője elmarasztaló véleménnyel van az Egy Jézusnak nevezett ember című alkotásról. íme néhány idézet írásából. (. . .) Miért támad az a bizonytalan érzésünk, hogy ez a realizmus igazában nem reális, nem fejezi ki azt, ami Jézus kortársainak elesődálkozása volt? - Ez onnan van, hogy Krisztus társai vagy a tömeg rövid villanások (egy csoda, egy mozdulat, egy szó) hatására felfedeztek egy őket meghaladó misztériumot. (. . .) Hossein nem ad nekünk semmi felfedeznivalót; az ő Jézusa nem úgy járja be a földet, mint egy hézköznapi, sietős, elcsigázott ember, akinek a nagyságát csak a történelmi kibontakozás fedi fel, hanem mint egy húsból való szentségtartó, a- mely inkább csak súrolja ember voltunkat, semmint belegyökerezne. (. ..) Paradox módon talán éppen a rendezés fogyatékossága (mely, legyünk igazságosak, nem állandó, de legalább is gyakori), a leleményesség hiánya adja meg a siker kulcsát. (...) A darab nem forgatja fel azt a leüllepedett képet, amelyet a keresztények legtöbben (és talán még inkább a hitetlenek) kialakítottak maguknak Jézusról. (. . .) Hossein észreveszi, hogy élőképei a teljes mozdulatlanság felé tendálnak; erre föl féktelen rohanással bevet harminc szereplőt. Sajnos, a nyüzsgés még nem mozgalmasság. (. . .) Nem áll jogunkban kétségbe vonni sem a szerző őszinteségét, sem az evangéliumi szöveg megrendítő és megtérítő csodás képességét. Egyébként azonban mi mást látunk, mint a legigényesebb lelki üzenet gyomrot megfekvő színrevitelét? A vállalkozás sikere nem szünteti meg kétértelműségét. Jézust sem mindig helyes okok miatt tapsolták meg élete során.
