A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1983-02-01 / 2. szám
79 szék engem nevezett ki öcsém gyámjává, rám amúgy is mindig mint felnőttre nézett, és ennek ellenére közel voltunk egymáshoz attól az időtől fogva, hogy magam is még mint csak pattanásos siheder a nyakamba ültetve cipeltem ki a Népligetbe, vagy lubickoltattam a négyéves apróságot a Rudas uszodában. Gondolhatod, milyen titkolt örömmel olvastam első írását, amikor a diákújságban megjelent. Furcsa iróniája az életnek, hogy éppen nekem kellett és kell öcsém hivatására vigyáznom, nekem, akiről tudja, hogy messze kerültem nemcsak a templomtól, hanem az istenhittől is. Soha sem felejtem el, milyen csodálkozó szemmel nézett rám, amikor egy alkalommal rászóltam, hogy ebéd előtt nem imádkozott. Egyszer még ordítanom is kellett vele. A cégvezetőmék nevelőnője — olyan sok lövészárkot megjárt békebeli markotányosnő — kivetette hálóját a gyerekre, éspedig úgy, hogy a társaságban mindenki hallatára kijelentette, ha az utcán találkozik vele, ott fogja agyoncsókolni, mert annyira szereti a gyenge szárnyast. Marcellt figyelmeztetnem kellett, hogy botrányba ne keveredjék. Elkezdett ordibálni, hogy őt sem ma hozta a gólya, és nem is csirkekeltetőből jár a gimnáziumba. Amikor elbődültem, hogy nem engedem, hogy egy ribbanc tanítsa a szerelemre, elsápadt, és kiment a házból. Ebédre sem jött meg, csak a vacsoránál jelentkezett. Kérdésemre, hol volt, nyugodtan a szemembe nézett, és válaszolta: ,Az érseki uradalom gépházában." Láthatod, Anyám, hogyan vigyázok öcsém hivatására. Vigyázok, vigyázok, talán jobban is, mint kellene. A fiúnak furcsa gondolatai támadtak már ősszel. A kollégium diák-lelkigyakorlatának második napján este bementem hozzá, hogy figyelmeztessem: a rádióban a Lohengrin megy, és ez a muzsika nem zökkenti ki lelkigyakorlatos nyugalmából. Nem volt a szobájában. Kint állt a verandán, és a párás égen sápadozó teliholdat nézte. Valahol az utca végén egy kutya ugatott, az udvar mélyén az ólban a két koca horkant rá válaszul. Marcell a késő októberi estének a csendjébe figyelt. Melléje álltam, és félkarral átöleltem. Úgy szólítottam meg, ahogyan kisfiúkorában hívtam: „Macókám, bánt talán valami7' Hangomból, kezem szorításából megérezte, hogy a kedveskedő megszólítás ellenére már felnőttnek tekintem, aki rövidesen velem egyenrangú lesz. Beszélgetni kezdtünk. A tanárairól, osztálytársairól, a lelkigyakorlatról, arról, hogy az a páter térítgeti a diákokat, aki két éve Kanadában járta végig a magyar településeket. Amikor ez szóba került, megállt, mintha megtorpant volna. Nem, nem, nincs most már annyi baja lelki aggályosságával. Nem is azért ment be Páter Vidhez. Hát akkor miért? Hát csak megkérdezte, hogyan mehet valaki Kanadába a magyarok közé papnak. Megnyugtatott, amint a páter válaszát idézte: „Fejezd be az iskolát, tedd le az érettségit, addigra talán majd benő a
