A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1983-02-01 / 2. szám
65 Hozván őseinket füstnek fellegében, Égbe fölpirosló tűzoszlop képében, Véres viadalban? Él még, él az Isten . . . magyarok Istene! Elfordítva sincs még e néptül a szeme, S az még, aki régen; Harcra hát, magyar nép! Isten a vezéred: Diadalmat szerez a te hulló véred Minden ellenségen. A magyarok Istene egyben a történelem Ura, aki Annyi veszély között nem hagyá elveszni, Töröknek, tatárnak martalékul esni Árpád unokáit. A szabadságharc bukása, Világos, és Petőfi elvesztése után, 1849 karácsonyán a kétségeibe visszasüllyedő költő így elmélkedik: Karácsony éjszakáján Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül. Csillag-é vajon, mely, mint vezérszövétnek. Üdvözítőt hirdet az emberiségnek? Vagy csak földi hitvány pára, mely föllángol, S éji táncaikhoz rémeknek világol? Akár csillag legyen, biztos éji lámpa, Akár bujdosó láng — én megyek utána! Mért féljek követni, ha üdére is? hiszen Akkor is jó helyre - temetőbe viszen. A „magyarok Istenének” kissé elvont fogalma személyes Isten-képpé kezd alakulni. A mélységesen melankolikus Arany a maga és népe sötét éjjelében csak bizonytalan fényt vél látni, de ezt elszánt akarattal követi. Halál veszi körül mindenfelől, maga sem lát más célt, mint a temetőt. De nem zárja ki a,,csillát.i' létezését, mely az Üdvözítőt hirdette az emberiségnek. Nem tételes vallásosság ez, hanem az emberi szív legmélyebb igénye az Üdvözítő Isten iránt. A 33 éves Arany öregnek érzi magát. E válságos órában hitét és reményét méri fel: Évek, ti még jövendő évek Ah! vén vagyok: tapasztalásom Tárháza megtelt gazdagon:
