A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1983-12-01 / 12. szám

543

lényegében nem. A minden költőnél előbb-utóbb bekövetkező leegyszerűsödés és letisztulás nála sem marad el, meg is vallja: ,,Az idő lassan levetkőzteti rólam a piros és sárga selyemruhákat." E természetes folyamat következtében egyes kötetei alaphangjukban némi árnyalati eltérést mutatnak. Harmadik kötetében, A Napkirály rokonában kristályosodnak ki leghatározottabban szimbolista törekvései. Teltebb lesz a hangja, arany és bronz színei elmélyülnek. Nagyszabású trilógiájának első része, a Hagia Sophia látomásokban gazdag, nagyobb arányokra törő művészetének legszebb kivirágzása. Megszólaltatja benne képalkotó tehetségének, varázsos színeinek és „arany kürtjeinek" egész zenekarát. Napfényes lírai tájak váltakoznak sötét örvényekkel a Hét Szentség misztériumának szimbólumokkal zsúfolt légkörében, honnét nem hiányzanak a középkori dómok groteszk kőfintorai sem. A De profun- disban a mélységekből kiáltó ember szava jajdul föl, aki a bűnök és kísértések fojtogató hálójában vergődik, de nem mond le arról, hogy a két kőtábla örök törvényei szerint rendezze be életét. A trilógia harmadik, legérettebb, legkiegyensúlyozottabb része, a Túlvilági ballada, az ember leikéért vívott harc drámáját eleveníti meg. Mi Cha Él? című kötetében keményebb hangot üt meg, mindinkább előtérbe lép az eszmei tartalom, s kifejezésmódja is egyszerűbb, szemléletesebb. Szavai pőrén és kalapácsütésszerűen zuhognak, néha megkapóan utánozzák a litániák drámai monotóniáját. Egyre több hajlamot érez a lélektani ábrázolásra, mintha meg akarná írni a líra formanyelvén az emberi színjátékot. Főleg a múlandóság, az öregedés mélabús lélektana érdekli, s az Őszi szántásban megalkotja a fiatalság tünékeny voltának remek lírai jellemzését. Késői lírájában visszatér fiatalkori verseinek megejtő dalszerűsége s a letisztult, nyugodt formákon átragyog a vérbeli költő lírai hevülete. Nagyszabású vállalkozása aszentekarcképsorozata,melyben plasztikus művészettel ábrázolja a szonetttömörsoraibana legjelentősebb szenteket és korukat. Szeme jobban, mint valaha, az örökkévaló dolgokon csüng. Ifjúkori látomása élénk színekben ragyog előtte:

Ó, szálljatok ezüst galambok, évek!

Majd roppant angyal száll a tengerekre,

Megesküszik a halhatlan nevekre,

Hogy vége van a szárnyas, szent időnek.

Akkor lehull a szemről minden fátyol.

Akkor kitágul szeme mindeneknek És fényben látnak engem, ihletettjét A legnagyobbnak: az örök egeknek.

Életművére ezek a sorok vetnek világító fényt. Mert a költő, ki szárnyas vízióit zengő szavakban adja tudtunkra, az Úr levitája s az örökkévalóság énekese.