A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1983-09-01 / 9. szám

420

tettel és tisztelettel vagyok a feletteseimmel szemben, ha meg tudom nekik mondani, amiben nem értek velük egyet, vagy ha valamit másképpen ítélek meg, mint ha csak vakon tapsolnék feléjük. A pápát mindenhol megtapsolják, megünneplik, meghallgatják, aztán mégis mindenki csinálja tovább, amit jónak lát, vagy ahogy megszokta. Még a papok is. Nicaragua volt az egyetlen ország a világon, amelyik meg merte mondani: „Szentatya, minden becsülésünkkel nem ezt szerettük volna hallani tóled, amit nekünk mondtál.” Az öntudatra ébredő kis ember még az apjának sem tetszik sokszor, hát még a népek vezetőinek, de még a püspököknek sem. Ők is nagy többségükben csak azt szeretik, ha megtapsolják őket. Én is. De ez nem ok arra, hogy egy annyira alávetett nép, mint a dél-amerikai, amelynek mindig csak hajbókolnia kellett, hazudnia és megalázkodnia mások, a „fontosabbak” előtt, öntudatlan maradjon.

Individuális, kispolgári vágyak késztetik általában az embereket arra, hogy kritizálják a szandinista rendszert. A jezsuita egyetem könyvtárában csak úgy öntötte magából egy titkárnő a mérgét a rendszer ellen. Kérdeztem: „Mondja már meg, mi is az, ami magának nem tetszik?” Erre azt felelte: „A sárga cukor; itt csak sárga cukrot lehet kapni, fehéret csak korlátozva. De ha én fehéret akarok, akkor ne korlátozzák az én lehetőségeimet.” Egy másik példa: „Minden olyan lesz, mint Kubában, még a buszmegállóhely is.” Na és aztán? mondom én. Managuában legalább van rendes megállóhely, még ha Kubából vették is a példát, de legalább nem olyan rendetlen, mint Bogotában. De különben is, ha megnézzük a fejlődést Kubában az utolsó húsz évben, és ugyanakkor a többi országét körülötte — Haiti, Porto Rico dominikai Köztársaság stb. — akkor azt kell mondani, hogy Kuba a saját népe számára sokkal többet ért el összehasonlítva a többiekkel, még akkor is, ha ott sem paradicsomi az élet, és kevesebb a lehetősége néhány kivételes egyénnek.- Milyen érzés töltötte el a Szentatyánkat szerető és tisztelő nicaraguaiak szívét a pápai látogatás után?

— Minden országba elment, minden államelnökkel kezet fogott, akármilyen gazember is volt az, csak Nicaraguától húzódozott. Hónapokig nem volt biztos, hogy odamegy, mert papok részt vesznek az államvezetésben. Végül is mégiscsak elment a Szentatya Nicaraguába. Az üdvözlő beszédjében Mgr. Obando, Managua érseke ezt a látogatást XXIII. János pápa börtönben tett látogatásával hasonlította össze. Ez volt az egyetlen ország a világon, ahol egy gyermeket sem csókolt meg, és a kedveskedés semmilyen jelét nem mutatta, szokásától eltérően.

A misén az oltár mellett álló anyák, akiknek fiait pár nappal azelőtt ölték meg a hondurasi határon, kérték, mondjon egy imát halottaikért. Nem mondott. A szentáldozást nem osztották ki a népnek. Beszédében megemlékezett a szenvedésekről, amit a természeti csapások - mint pl. az 1972-es földrengés - okoztak, de nem emlékezett meg az utolsó évek szenvedéseiről, ami a nép lelkében ég. Egy szóval sem említette, amit a nép a felkelés óta elért. Leonban beszédét a keresztény nevelés, tanítás témájára fordította. Az alfabetizádós programot egy szóra sem méltatta. A rendszer felé semmi jóakaratot nem mutatott. A nép béke utáni vágyát nem értette meg. Hogy a Szentatya milyen békére gondolt, amikor mondta, hogy az Egyház békét akar, nem tudom, de a nép, aki békéért kiabált, arról beszélt, hogy ne támadják meg őket Honduras felől volt somozisták az Egye-