A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1983-03-01 / 3. szám
125 ebédnél és vacsoránál az asztal fölött. Hogy a szigorú kolostori életet nem fogom elviselni, rámegy az egészségem, hiszen a kisszeminári- umból is gyenge tüdőm miatt kell eljönnöm; hogy az egész csak gyerekes ötlet, és azt hiszem, hogy az országos hírű jezsuita szónokok egyike leszek, pedig akinek tehetsége van, a világi papok között magasabbra is viheti. Ennél az érvnél mindig rosszul érzem magam. Nem azért, mintha félnék lemondani a püspöksüvegről — az ilyen álmokban nem hiszek —, hanem azért, mert nem érdekei a mennyezetes főpásztori szék, sem az az egész világ, melynek mennyboltján címek és rangok, méltóságok és tekintélyek csillaga ragyog. A wal érvelsz, hogy szándékomnak semmi gyökere nincs. Két éve járok a jezsuiták gimnáziumába, és soha korábban nem jutott eszembe, hogy jezsuita lehetnék. Ez igaz. De — és most ne csodálkozz — éppen te magad juttattad eszembe, amikor a szemináriumból kapott levél felolvasása után láttad tanácstalanságomat, és így próbáltál egyenesbe hozni: — Öcsém, igazán nem értem, mindig hittanár akartál lenni, miért nem jelentkezel valamelyik tanítórendbe? Légy türelemmel! Ne szakíts félbe! A wal keltünk fel az asztaltól egy hónapja, hogy bemegyek a kollégiumba, és megkérdezem az osztályfőnökömet, P. Ambrust, hogyan jelentkezhetnék abba az egyházmegyei szemináriumba, ahol a jezsuiták tanítják a világi kispapokat a teológiára. Még csak két óra volt, amikor a rendház kapuján csöngettem. A kapustestvér azt felelte, hogy csak fél három után léphetek be a rend házba, a páterek korábban nem fogadnak. Átmentem arra a félórára a kollégium templomába, ahol több mint egy éve minden reggel ministrálok hol az egyik, hol a másik tanáromnak. Tudod, a templomnak csak a bejárója van napközben nyitva. A térdeplőről magas rácson keresztül lát be az ember a templomhajóba. Két oldalán sorakoznak a mellékoltárok, mindegyik egy-egy jezsuita szentet mutató nagy festménnyel a kereszt fölött. Igazán sohasem vettem sorba, hogy melyik kép kit ábrázol. Letérdeltem. Lepergett a számról a szokásos Miatyánk meg Üdvözlégy, de sokkal nyugtalanabb állapotban voltam, semhogy ösz- sze tudtam volna szedni a gondolataimat. Térdeltem, tekintetem a színes ablakokon áttörő fénynyalábok közt keresett valamit, magam sem tudom, mit. Azt tudtam, hogy a szemináriumba, ahol két nagyon szép évet éltem át, vissza nem mehetek, mert betegségem miatt kellett elhagynom. Szerettem folyosóit, ahol a falakról lila galléros prelátusok, kanonokok, uszályos főpásztorok néztek ránk, szerettem verőfénnyel teli nagy stúdiumtermét, ahol negyvenhatan ültünk az öreg, faragott diákasztalok mellett. Nem fogom elfelejteni soha elöljáróimat, a szelíd komolyságával rendet tartó prefektus urat, az aggá
