A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-02-01 / 2. szám
77 szerzeményének csak általa ismert értékei felsorolásához közelítve röviden összefoglalta, hogy milyen tökfej Nyikalik Dömi, közös barátunk, akit fenékig bepaliztak azzal az anatómiai lelettel, amelyet eladója a hullaház melletti autó temetőből vontatott el. Kétségtelen, hogy Dömi kocsiján sok jele volt annak, hogy a nagyprésből a mozdulat felénél kifogyott a szusz, és csak kicsit meglapította. Néztem, néztem Laguba Jóska kocsiját, és vele együtt láttam Nyikalik Dömi meseautóját. Hát van-e olyan mélylélektanász, aki nem tartja magától értetődőnek, hogy nem ülhettem tovább ölhetett kézzel. — Mennyi volt? — kérdeztem, és elhúztam a számat. Elém dugta jobb kezét és öt ujját meresztette. Egyben bal kezével orrom elé nyomta az előző tulajdonos lejárt életbiztosítását, mondván: — Tiszta ügy. Egészen megbízható vétel. — Erre én: — Olyan megbízható, mint egy sírfelirat. — Ö viszont így: — Te itt nem lehetsz okos, ehhez érteni kell! — Mire én újfent: - Mennyit kért a pléhsuszter, hogy egyáltalán tolni lehessen? — Eszmecserénk már-már kilépett volna a jogos kritika határai közül, ha nem állt volna mögöttünk az egész osztály. — Laguba, ez a kocsi megjárta a boszniai okkupációt... Csodállatias, csodállatias...nem lehet igaz... milyen ragasztót használtál?...bonctani múzeum...Tutankhamon harci ménje... — mondták, és megrugdosták a négy kereket — az egyik azonnal leeresztett. Megpaskolták a motorház tetejét, mire a két reflektor először csak hunyorgott, aztán villogtatni kezdte csóváját, mintha bepiált volna. Az igazi cirkusz azonban csak akkor kezdődött, amikor Jóska beült a kormánykerék mellé, hogy most megmutatja. Negyedikre sikerült begyújtania. A magas járatból a motor alább engedett, és csak most derült ki, mire képes az újjáalkotó emberi leleményesség. A motor hörgött, zihált, dohogott, csuklóit, szinte el kékült a létért való küzdelemben, egész testét rázta valami őrült, elszánt düh, kipuf- fogója félelmetes csörgéssel verte a haláltánc keringő ritmusát. Laguba Jóska a volán mellől a repedt szélvédőn keresztül mint az ókori Róma cirkuszporondjának gladiátora mosolygott felénk, hogy íme, a fenevadnak is tud parancsolni. Ezek után ki csodálkozhat azon, hogy én sem élhetek muzsikaszó nélkül. Két napig összeadtam, kivontam, szoroztam és osztottam. Valahogyan össze is vakartam annyit, hogy az ujjaimmal mutathassam. Aztán jártam a lerobbanni készülő kocsik számára létesített szeretetotthonokat. Néztem őket, mint egy reménydús temetkezési vállalkozó. Számítgattam, hogy ez vagy az hány hónapig bírná az iramot. Amikor aztán egy reggel Laguba Jóska bejelentette, hogy meg fogja venni Nyikalik Döme kocsiját, azonnal rácsaptam, és mutattam három ujjamat. Elvigyorintotta magát, mert ennyire nem is számított. Szóval vettem egy remek tragacsot. Még mozog. Hatvannal bírja. Tudom, hogy Nyikalik Dömét eszi a fene az irigységtől, mert ilyen remek kocsija senkinek sincs az osztályban. Várjon türelemmel! Három hét múlva piacra dobom — négyért.
