A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1982-11-01 / 11. szám

512

ANTI KARÁCSONYAI 1

Hármasban voltunk akkor. Bátyám fiatalon meghalt, nővérem férjhezment. Édesanyám már napokkal előbb készülődött. Mindennek ragyogni kellett: a kilincsnek is, meg a tűzhelynek is. Végre sok izgalom után megérkezett a szenteste. Vacsora után a fán meggyúl- tak a kicsiny gyertyák: imádkoztunk és énekeltünk. Aztán vacsorához láttunk. Mindig ngyon egyszerű vacsora volt: bojtos. Külön nekem készült tejbekása főtt aszaltgyümölccsel. Jaj, de szerettem! Vacsora végeztével bátyám hamarosan elment a „bandába", és ketten maradtunk otthon édesanyámmal. Ilyenkor olyan ünnepélyes volt. Nyugodt. Ilyenkor, s csak ilyenkor beszélt részletesebben édesapánkról. Hogy milyen szorgalmas volt, körültekintő és mindig vidám. Hogy ment el, hogyan viselkedett, amikor megjött szabadságra az orosz frontról, és hogy volt az utolsó búcsú... Aztán egyszerre elhallgatott édesanyám, mintha röstelte volna, hogy ilyen belső, lelke mélyére nagyon eltemetett élményeket „napvilágra hoz", valahogy úgy érezte, hogy ezekhez csak neki van joga.. .

S tudom, hogy e- zek az élmények szórták tele belső világát üde és tiszta erőforrásokkal, melyekből nem kevés energiáit merítette.

A figyelmem azonban egyre jobban a külső zajok felé fordult. A falut befödte az éj, csak az ablakokból szűrődött ki a petróleum- lámpák sárgás fénye. Néhányszor el ei-mentek a házunk előtt emberek. Lehetett hallani beszélgetésüket... Jönnek-e már, jönnek-e? fészkelődött bennem egyre jobban a kérdés.

Édesanyám nyugtatott: hosszú a falu, a felsővégen kezdték, mire ideérnek, lesz még 9 óra is. Hiszen minden házban látni akarják a kis Jézust. Végre, amikor a szomszédból csoszogás, beszélgetés, ajtócsapkodás zaja szűrődött ki, tudtam, hogy most már jönnek a