A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-09-01 / 9. szám
419 mának ez az egyetlen kapcsolata a külvilággal. Nem szabad elvenni tőle." Inkább feltesz egy gregorián lemezt, hogy segítsen magán is, tompítsa a zavaró áthallást. Peti is bármikor bemehet hozzá. „Hidd el, ő soha nem zavar engem.” Megint lehetősége nyílna, mint 14 éves korában, a versenyszerű sportolásra. Akkor a Csepeli Sportegyesület írt nekem, hogy rendszeresen felkészítenék atlétikából, mert az iskolák közötti versenyeken felfigyeltek alkalmasságára. Most az egyetemen az úszást ellenőrző sportvezető szólt neki. Akkor is, ekkor is megbeszéltük, közösen eldöntöttük: a sport maradjon élvezet. Ne a siker hajszolása. Talán a tanulás rovására is menne. Kilométereket könnyedén úszott. Egyszer, már régen, visszaúszott a Balaton közepéről: „Képzeld, anyu, egy kis katicabogár szállt a hajamra. Kihoztam, nehogy baj érje.” Levélre helyezte gyöngéden, s már úszott is újra. Mennyi kedves sztorit mondott. Előadáson, az egyik előadóterem kakasülőjén jegyzetel. Elveszi táskáját alig ismert fiú szomszédja. Beletúr. Kiemeli a programozógépet reklámozó papírba bekötött Szentírást, amit mindig nagánál hordott. (Jó volt villamoson, vonaton olvasni.) Gúnyos mosoly, halk kérdés: — Es milyen szinten műveled? — ,,Természetesen a meggyőződés szintjén” — mondja Tündi. A fiú meglepődött. Gyakran kezdett beszélgetni ezután vele... Egy kis barátnője, csoporttársa mesélte nekem: — Tetszik tudni, a három év alatt én beszélő viszonyban voltam 3—4 emberrel, ismertem 8-10-et. Tündi az egész évfolyamot. Hol csapatban, hol egy ablakmélyedésben egy-egy emberrel. De még nekem sem mondta el soha, kivel mit beszélt. — Igen nagy volt a korrektsége minden ember problémájával szemben. Jellemző rá: érdekvédelmis lesz, ez a társadalmi munkája. Harcos lendülettel talpalja ki mindenki jogos kérését. Ezekre mindig jut ideje. Gyakran tanulnak együtt. Társai szellemi képességeiről igen jó a véleménye, szívesen elismeri tudásukat, örül sikerüknek. Már ismerik. Figyelik az órát, hogy kedves heccelésnek szánva szóljanak: — Rohanj, Tündi, a misédre! — 12 órakor a belvárosi templomban a Kiss diri prédikál. Tudja már mindenki, hogy „micsoda fej”. „Azután, anyu, eltelt két-három hét, és látom, hogy ők is ott vannak. Nem szólok semmit, persze. Beszél hozzájuk a Kiss diri.” Szárnyat bontott a hivő ember a közösség szolgálatában. Az út- talanok és az útkeresők meglátták a belső fényt, ami hivő leikéből sugárzott. Nem is titkolta. Megvallotta. A tanácstalanok és bizonytalanok, az erkölcsös családi jövő gondjaival küzdők észrevették közelében a végtelent — a más, az ismeretlen dimenziót, a szent, az örök keresését.
