A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1982-09-01 / 9. szám

389

ütköztek. Jézus tudatában a zsidó vezetőkkel való viszonyának elmérgesedése, a próféták írásain, főleg a Szenvedő Szolga alakján végzett elmélkedései, a saját isteni és emberi mélységeinek fokozatos felmerülése egyre világosabbá tették azt, amit most először szavakba is foglalt. A tanítványok azonban megütköznek, megbotránkoznak ezen Messiás-képen; Péter udvariasan, tisztelettel, de határozottan elutasítja, Jézus megnyilatkozását helyre akarja igazítani. Jézus megdöbbentően kategorikus: az ő szenvedése és halála benne van Isten tervében; minden olyan elgondolás, hogy kivonja magát alóla, csakis sátáni eredetű lehet: „Távozz tőlem, Sátán, mert nem Isten szerint, hanem az emberek szerint okoskodsz.” Sőt még ennél is tovább megy: kifejti, hogy a keresztre hivatott Messiás fényében kell megjelölni az ő követésének feltételeit is. Az első hallásra olyan lebilincselőnek tűnő hívás: „Jöjj és kövess engem”, tulajdonképpen ezt jelenti: „Tagadd meg magad, vedd fel saját keresztedet, és így jöjj utánam; légy teljesen felkészülve arra, hogy evilági életedet elveszítsd; légy teljesen hűséges és hasonló hozzám a szenvedésben és a kereszthalálban; ezen az áron nyerheted el hozzám hasonlóan és velem együtt az igazi, soha el nem múló, teljes életet.”

Ezen a ponton a kereszténység veleje tárul fel előttünk. Természetes ösztönszerűséggel mi is úgy érzünk és viselkedünk, mint Péter apostol: az evangélium hallatára nyugtalanná válunk, kibúvót keresünk; belekapaszkodunk mindenbe, hogy a keresztvállalást kidisputáljuk életünkből. Kapkodunk fűhöz-fához; a történelmi feljődés mai fokán sok vívmány áll rendelkezésünkre, amivel a kereszt őrültségét befoghatjuk az ésszerűség vagy a látszatésszerűség korlátaiba, kilúgozhatjuk: folyamodni tudunk a szociológiához, a tudományos haladáshoz, a kulturális felemelkedéshez, az ember úgynevezett mélyebb, igazibb ismeretéhez, hogy valamiképpen kidisztigváljuk a szenvedő Emberfia követését.

Akárhogy kapálózunk is, egyszer eljön az a pillanat, amelyben az Istenhez és Krisztushoz való hűségünk válaszútra állít; nem lesz más választásunk, mint vagy a kereszt vállalása, vagy a kereszt elutasítása. Krisztus ilyenkor nem hagy teret a kételkedésnek, és csírájában leplez le minden kétértelműséget, minden megalkuvást. Csak kétféle okoskodásra van lehetőség; az egyik Isten elgondolásának, a másik sátáni ködösítésnek felel meg; a kritérium pedig a kereszt, ilyen vagy olyan formájában, amelyre fel kell magunkat feszíttetnünk, és amelyen meg kell halnunk. Jegyezzük meg: nem valami személytelen, vérszomjas, értelmetlen, tébolyult keresztrefeszítésről van szó, hanem a megváltó Krisztus, az Istenember keresztjében való részesedésről, az