A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
41 Mezei Margaréta Mester Margit Mária élete AZ ATYA DICSŐSÉGÉÉRT ÉS A VILÁG ÉLETÉÉRT 1961. május 7-én Pannonhalmán ünnepelte meg elfogatásának 10. évfordulóját. Másnap megkezdte évi lelkigyakorlatát. Nem érezte jól magát és szorongva gondolt az esetleges orvosi vizsgálatokra. Az igazi kereszt árnyéka borult rá, és akárcsak Jézus az Olajfák hegyén, ő is félt, megremegett benne a lélek. Érdemes megfigyelnünk, milyen megfontolásokat, jófeltételeket eredményezett benne ez a nagy belső feszültség. Jézusom, add, hogy ezentúl már igazán csak a szeretet tegyen az életem! De lesz-e rá időm? Mennyi van hátra: év, hónap, hét...? Ha lejáróban van az életem a földön, akkor add meg nekem azt az irgalmat, hogy szeretet legyen a halálom. Egy-két napon belül visszanyerte éneklő kedvét. De ez már „új ének" volt, a szenvedés húrján előcsalt alleluja. A kegyelemmel erősített akarat ilyen csodákra is képes: És most újból énekelni van kedvem! Új éneket az új húrokon! A nagyobb szeretet dalát! Mik ezek az új húrok? Betegség, rák, műtét, kórházi eszméletlen halál? ...Lehet, Uram, Te írod a kottát — tudom, hiszem, vallom, hogy végtelen szeretettel Te feszítetted ki előttem életem húrjait. Tégy, amit akarsz. Én arra a melódiára akarom énekelni, ami Neked tetszik: az Amen, Alleluját! Csak minden körülmények közt éneklő szívet adj nekem, mert az éneklő szív Téged nagyon szerető szív, ha közben remeg is a teste és vérkönnyeket sír a lelke. Soha ilyen közel nem állt hozzá a Jézus kínszenvedéséről szóló elmélkedés, mint most. Meg kellett tapasztalnia, hogy a sötét hídon egyedül kell átmennie. Ez az egzisztenciális magány könnyen a kétségbeesésbe taszíthatta volna. Ebben a pőrére vetkőztető lelkiállapotban az embernek könyörtelenül szembe kell néznie önmagával, az eltékozolt kegyelmekkel, a fizikai megsemmisülés iszonyú tényével. Lisieux-i Szent Teréz szerint olyan ez, mintha az ember egy sötét alagútba érne, és menthetetlenül elveszettnek érzi magát. Egyedül van, kihúnyt minden fény, a végső megsemmisülés várja, kikerülhetetlenül. A test készül fölmondani a szolgálatot. Az egész ember remeg a borzalomtól, a kikerülhetetlen végtől. Jézusom, irtózom, félek, remegek — de legyen minden úgy, ahogy a mennyei Atya szánja nekem. Minden az örök szeretettől jön. Én ezt vallom és tudom most is. De rémségesen ember vagyok. Elmélkedéseiben többnyire a szenvedő Krisztussal foglalkozott. Kire tekinthetett volna másra? De nem vigasztalásért könyörgött, hanem a szeretetet csodálta:
