A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
367 orrom, mert félek a vizsgától, leültél a zongorához, és elkezdted simogatni kócos telkemet a Holdvilág-szonáta első tételével. — Nyugi, nyugi, megy az majd ... — mondtad, és rám néztél úgy, mintha már látnád, hogy a Ford Művek főmérnökének csupál- tam ki magam. A szonáta első tétele mélázva elúszott szorongásaim fölött. Hogy elkenődött lelkivilágom figyelmét a közeledő vizsgarémtől eltereljem, kértelek, hogy játsz nekem valami régi, buta slágert. Félátlósan mögéd ültem, hogy megfigyelhessem, mint ér utol az ábránd. És csakugyan, a mosoly máris ott bújkált a visszaemlékezés csa- Htjában. Még dúdolni is kezdtél, sőt, hogy érvekkel igazold fiatalságod gazdagságát, először csak mondtad, aztán énekelted a szöveget: — Egy régi nótát hoz Budáról át a szél... Szégyellem, de elérzélenyültem, mert annyira igaznak éreztem annak a kis limonádé slágernak minden szavát. Amikor megkérdeztem, hogy kire gondoltál, a zongoraszékről hátrahajoltál hozzám, aki a szőnyegen ültem, és meghúztad a fülemet úgy, ahogyan kedveskedve annyiszor tetted kiskoromban. — Kire gondoltam? Nagyanyádra, ha már annyira kiváncsi vagy. És ezt úgy mondtad, mint ha valami nagyon szép titkot mondtál volna, hogy ez a titok kettőnket szent barátságban összekössön. Most a titokra titokkal válaszolok. Csak te tudhatod. Súlyos sebet viselek, mint Trisztán a sziklákra épült komor tengerparti várban. Rondán kitoltak legszentebb érzelmeimmel. Leégettek saját magam előtt. Egy hónapon át napi négy órát gyakoroltam, mert a harmadik szomszédék Magdija, akivel ugyanabba a zeneiskolába járunk, és a tanárunk is közös, szóval Magdi versenyre hívott a hírhedt c-moll adagio e presto előadására. Amikor az egyik zeneóra után rám mosolygott, úgy éreztem, hogy tavaszi szellőben ringó búzavirágot látok, harmatcseppel szirmain. Csak hallgattam, és közben a bárányfelhőket is láttam, amint átporoszkálnak a búzamező fölött. Magdi kihívását elfogadtam. Biztatott, hogy minden este hét órakor játszani fogja, és akkor nyitva lesz az ablakuk. Ha akarom, akár naponta meghallgathatom, mennyire megy neki. Jaj, milyen sáncmunka volt nekem naponta négy órát legürcölni, hogy a prestó- hoz fürgén szaladjanak ujjaim! És minden este hét órakor Magdiék ablaka alatt álltam. Megtartotta a szavát. Egy hétig még itt-ott vontatott volt a játéka, egyszer mellé is fogott, de a második héttői minden este jobb és jobb lett. A harmadik héten — ó, én kötözni való bolond! — úgy játszotta, mint egy virtuóz, pl. a hamvaiból föltámadt Rubinstein. Álltam esténként az ablakuk alatt, és egyre reménytelenebből néztem a világot. Ilyen tökélyre én sohasem viszem. Veszteni fogok,
