A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-07-01 / 7. szám
311 dékait csak zavarná vagy teljesen széttörné. Lászlóról akkor hallottam először, amikor az Orientierung című jezsuita folyóiratnál pár évvel a zsinat előtt válság lépett fel. Az egyoldalú, csak a védekezésre beállított hitvédelemtől kezdtünk ugyan már eltávolodni, de tanácstalanok voltunk a fejüket felütő új szellemi áramlatokkal folytatandó párbeszéd terén, amely a keresztény gondolkodás megújítását és kiszélesítését kívánta meg. Nem voltak hozzá embereink. Ekkor kérdés érkezett Münchenből: van ott egy fiatal jezsuita, nagyon intelligens, magyar menekült, még nincs felszentelve. Megpróbálták a Szabad Európa Rádióhoz bejuttatni, de az a fajta munka állítólag nem „feküdt” neki. A Stimmen der Zeitnél nem akarták alkalmazni: maguk is belső nehézségekkel küszködtek, nem vállalkoztak tehát arra, hogy „paradox" egyéniséget építsenek be csoportjukba. Ezért kérdeztek meg minket: ez a fiatal magyar nem találná-e meg az Orientierungnál azt, amit keres? En lelkesen mondtam igent. Végre! — gondoltam. így került hozzánk. Szakterülete: bölcselet. Mert szerkesztőségünkben mindenkinek egy „szakot” kellett képviselnie. Ez ugyan alapjában nem nagyon tetszett nekem, de úgy gondoltam: a valóság úgyis erősebb lesz. Úgy is történt. Boros sok könyve és írása közül nagy könyvtárunkban egy sem áll a filozófiai művek közt, legtöbbjük a teológia ágainak egyikénél szerepel. Ez is a paradoxonok egyike — ami nem azt jelenti, hogy Boros a bölcseletben ne lett volna otthonos, és teológiai írásaiban erről ne tett volna bizonyságot; de a hangsúly nála a teológiára esett. Mikor megérkezett, észrevettük, hogy kissé dadogott. Úgy gondoltuk, hogy nem alkalmas előadások tartására, és ő maga is így gondolta. De nemsokára egymást érték az előadások, néha egész hónapon át szinte minden nap beszélt valahol a legkülönbözőbb témákról zsúfolásig teli termekben. Özönlött a közönség. A dadogás egy pár mondat után abbamaradt... Anyanyelve magyar volt, de németje szinte mindenkit magával ragadott, csodálták a kifejezés eleganciáját és hatásosságát. Köztük újságírók, kiadók, lektorok, akik értenek valamit a nyelvhez. De voltak olyan nyelvészek is, akik levelet írtak nekem arról, hogy nyelvét „mesterkéltnek” találják;adjam tudtára rendtestvéremnek, hogy egyszerűbben és áttetszőbben beszéljen és írjon. Nem tettem, mert tény az, hogy nyelve — nyomtatásban is — bűvös hatást gyakorolt, sokakat megrázott és megtérített. László többször mondta nekem és másoknak, hogy szeretne korunk Peter Lippertje (1879—1936) vagy Romano Guardinije (1885 —1968) lenni. Ez volt a hivatása, amelyre Isten szólította. Mindkét (Folytatás a 320. lapon)
