A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-06-01 / 6. szám
261 lő, is szeretem őt. Ezzel az Úrnő szőke haját átölelte és megcsókolta a Szellő. Aztán a Levegő következett. — Tiszta és friss vagyok, lélegezz magadba, Úrnő! Az erdő Fái pedig: — Színeinkkel beborítjuk az Úrnőt! Színeink hátteréből még szebb az Ö szépsége! A Kis Úrnő most a Patak vizébe lépett. A Patak átölelte bokáját, és így kiáltott fel: — Friss vizembe lépett. Ö, csak maradjon így, legalább egy időre, hogy kaijaimban tarthassam! Az erdő Madarai is énekszóval üdvözölték Úrnőjüket. Emberünk csodálkozva ült a tó szélén egy sziklán. Úgy tűnt neki, hogy az Élet Üteme, az Élet Éneke, az Élet Színe, az Élet Népének sokfélesége külön-külön énekel, és végül is egyetlen közös ölelésben hódol a legkedvesebb teremtésnek, az Erdei Úrnőnek. Anélkül, hogy gondolkozott volna azon, mit is tesz, a tó vizébe vetette magát, és a part alatt óvatos úszással arrafelé tartott, ahol Úrnője a halászó bottal állt. Éppen akkor, amikor horgát a vízbe vetette, hogy halat fogjon vacsorájukhoz, ért oda emberünk. Most lebukott, és a víz alatt megkereste a horgot. Óvatosan megfogta a zsinórját, és egymás után háromszor megrántotta. Mint egy templomtorony ezüstös kisharangjának hangja har- sant, énekelt, búgott a meglepett Úrnő kacaja, amikor horgát fölrántva Társát látta fölvetődni a vízből. — Megfogtalak, megfogtalak, megfogtalak - kacagta. — El ne engedj, el ne engedj, el ne engedj — kiáltotta vissza az otthonra talált Vándor. X. Az őz fényképe Egyszer estefelé kunyhójuk előtt ültek mind a ketten. A nap hosszú útja után lefelé süllyedt, és eltűnni készült a tó hűs hullámaiban. Ezt nézték, amikor az erdő sűrűjéből egy őz lépett elő. Megállt a tisztáson, majd eltűnt a folyó partja alatt. Az Erdei Úrnő halkan sóhajtott és így szólt: — Itt volt és eltűnt. Talán soha többé nem látjuk! Otthonra talált Vándorunk Úrnője kezét megfogta, és így válaszolt :
