A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1982-05-01 / 5. szám

232

lyes értékelésére. Szükség lenne mindkét részről az eltérő állásponttal szembeni toleranciára és a kivárni tudásra, és végül — ami a legfontosabb — szükség volna minden felismert érték támogatására — függetlenül attól, a hierarchia vagy a báziscsoportok voltak a kezdeményezők.

Szeder Mihály

A lőcsfalvi pap naplójából

Lőcsfalvának és filiálisainak mindnek volt „hegye”, ahogyan a szőlőbirtokokat ott nevezték. A szőlőbirtok szélén vagy közepén állt a „hajlék”. A legtöbb hajlék tulajdonképp vert falú vagy tapasztott falú házikó volt, egy-két helyiség benne. Ott tartották a prést, a szerszámokat, hordókat. Legtöbben volt egy „dikó” is, ahol szundítani vagy éjszakázni is lehetett, no meg egyszerű tűzhely és néhány edény. De volt több hajlék, amely „lakássá” lépett elő. Főleg öreg, magányos emberek laktak benne, akik mellől már mindenki elhalt, így a lőcsfalvi pap egyik fő lelkipásztori gondja volt, hogy ezekhez a magányos híveihez be-bekukkantott arra jártában, hogy érezzék, van mégis valaki, aki gondol rájuk, törődik velük.

* * *

Szép májusvégi idő járta. A tavasz már javában pajzánkodott a természetben, amikor Padárról hazafelé meglátta Garai Andrást. Á- sóval a vállán bandukolt hajléka felé portája déli mezsgyéjéről, mely az erdőszélbe futott.

— Adjon Isten, András gazda — kiáltott rá a pap, a- MOST MÁN hogy kilépett az erdőből.

Az öreg gyanúsan nézett a hang irányába.

ÉN GYÜVÖK — Dicsértessék, főúr, de megijesztett!

— No, várjon hát, elkísérem a hajlékig, meg be is néznék egy itóka erejéig, ha megkínál a hegy levéből, mert kiszáradt a torkom a gyaloglásban.

— Hát csak gyűjjék — invitálta a papot az öreg —, még kotyog a hordó fenekin.

— Hát miféle nagy munkából tart hazafelé? — kérdezte a pap, mikor beérte Garait.

— Hej, főúr, nagy az én bánatom. Egyetlen hűséges barátomat temettem el, a Burkust. Nem volt már nekem senkim ezen a világon, csak ez a hűséges állat. Most mán a Burkus is itthagyott. Főúr, most mán én gyüvök!

— No, no, öregem, nem kell úgy nekikeseredni. Ez már az élet rendje, főleg velünk, öregekkel. Lassan mind elmegyünk. De mi, mint