A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-04-01 / 4. szám
177 resztül, melynek során a háború után megújuló magyar egyház lépésről lépésre „intézményes opponálóból" az állammal „békésen együttélő'', majd a szocializmust építő társadalomban „helyét megtaláló'', és végül az építésben „együttmunkálkodó" intézménnyé vált. Életterében aránytalanul nagy helyet kapott az állammal való viszonyának alakítása. Az alkotmány rendelkezései, az állam törvényei, az állami vezetőkkel kötött megállapodások bonyolult rendszere és még bonyolultabb értelmezési gyakorlata mindig gondoskodott valami nagyon fontos aktuális ügyről, amiről az egyház vezetőinek tárgyalniuk kellett, hogy az egyház — mint eleinte gondolták — túlélje a rázúduló nehézségeket, vagy — mint később mondani szokták — megtanuljon élni a megváltozott viszonyok között. A Szentszéknek a magyar állammal 1964-ben kötött részleges megegyezése további életteret biztosított a magyar egyháznak. A tárgyalások hasznát és a Szentszék szerepét a magyar egyház életében nem szabad lebecsülni. Egy jól dokumentált protestáns egyháztörténeti dolgozat szerzői szerint „a magyar állam a magyar katolikus egyházat és a Vatikánt kénytelen valóban dialogizáló partnernek tekinteni. A hazai katolikusságnak sem rózsása helyzete, de nincsenek annyira kiszolgáltatva, mint mi protestánsok." A relatív kiszolgáltatottságban folyó, felülről szabályozott egyházi élet „kis lépésekben" folyamatos könnyítéseket ért el a pasztorá- cióban, és új lehetőségeket nyitott a zsinat útmutatása szerinti megújulásban. Éppen ezek a lehetőségek vetik fel egyre sürgetőbben a magyar egyház pásztoraiban és híveiben a kérdést: hogyan, merre tovább? Amit az egymás között is feszültségben élő püspökök megnyilatkozásaiból és intézkedéseiből ki lehet következtetni, azt röviden igy tudnánk megfogalmazni: Menjen ezután is minden a megszokott keretben — ha nem is mindenben a megszokott módon. Az elmúlt három évtized alatt azonban a magyar egyházat két fontos területen is oly lényeges veszteség érte, melynek pótlása teljességgel lehetetlen, s ezért az említett elvnek fenntartását, annak megvalósítását kétségessé teszi. Az egyik pótolhatatlan veszteség a háború utáni generációk egyre nagyobb „evangelizációs vákuuma", ennek következtében a vallási ismeretek csaknem teljes hiánya. Ez azonban nem azonos a vallás- talansággal, ahogyan azt az ifjúságot a vallástól kötelességszerűen távoltartani akaró nevelők remélték. A vákuumot ugyanis nem öntudatos ateizmus tölti be — mint szerették volna —, hanem legfeljebb előítélet az intézményes vallással és az egyházzal szemben, nyugtalan
