A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-02-01 / 2. szám
89 tem minden percében a Tied legyek, édes, féltékeny Istenem! Engedd meg, hogy lelkünk mennyországában éljünk, mintha már az örök életben lennénk, hogy az örök élet fényében lássunk mindent. Mennyországomat csak Érted akarom elhagyni, hogyannak kis hírnöke legyek a földön. Ó, hogy szeretném, ha minden érintkezésem a külvilággal olyan lenne, mint egy égi követ, aki jön, és küldetését gyorsan elvégezve siet vissza oda, ahonnan jött, maga után hagyva a mennyország békéjét és illatát... Legfőképpen pedig arra kérlek, hogy az életem tüze ezer kis lánggá hulljon szét a lelkek tabernákuluma elé. Engedj ott imádni, engesztelni, szeretni, égni... De hogy ezt megtehessem, jöjj belém, ó Jézusom, mert én ehhez kicsi — semmi vagyok. Ámen. — 1935. ápr. 12. Tömörkény István NYELVÉSZET A DUTTYÁNBAN A közönséges szóbeszéd ugyancsak gyakran összecserélgeti azokat a szavakat, hogy tudok meg bírok. Az embert, ha hívják valahova, s nincsen éppen érkezése az elmenésre, egyformán mondja úgy is: nem tudok elmenni, vagy pedig nem bírok elmenni. Bár úgy is maradhatna, hogy nincsen rá érkezésem, de ezt nem mondják, mert régi szó, és elfeledték. Kiment a divatból. A tudok meg a bírok összekeveredett. Mondják úgy is, hogy úgy elgyöngítött a betegség, hogy jártányi lépést se tudtam tenni, de úgy is mondják, hogy nem bírtam tenni. De azért van még imrtt-amott a nyelvnek helyes magyarázója is a világon. Például az öreg Dékány István innen az alsótanyáról. Most éppen ül az öreg a vásárálláson, a duttyán ponyvája alatt, egy kis paprikás hús mellett, mert délutánig megéhezik az ember országos vásár alkalmával a sok gyüszmékelésben. Mert az öreget százfelé is hívják napközben, hogy menjen deputálni, hogy jó-e a ló, amit meg akarnak venni, vagy alkalmas-e az a tehén, amit amott árul az a rác ember. Dékány szemügyre veszi ilyenkor a tehenet, és azt mondja róla, hogy ha alkalmas volna, akkor nem volna olyan bolond a rác, hogy megválna tőle. Mert ilyen tréfás ember Dékány, azért is olyan százráncú a szeme környéke, mert sohasem fogy ki a nevetésből. Most is éppen halad befelé a sátorponyva alá Vas István is, szintén valamely „kishús" irányában (mert drága világ van most ahhoz, hogy vezérhúsokban válogasson az ember). Mihály fáradt is, bús is, látszik rajta, hogy valami baja van. Odatelepszik Dékánnyal szemben a padra, kérdezvén: — No, mire végzi kend? Azt mondja Dékány:
