A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-11-01 / 11. szám
527 Elmélkedései olykor súrolják a halál gondolatát. Maga Mária készítgette lelkét a beteljesedésre: Mindent, ami vagyok és amim van, amit szeretnék és ami után vágyom — életemet, örökkévalóságomat egy tétre teszem fel: Te vagy az, Anyám! - És miért félnék a haláltól? Ha velem voltál az életben (és én is iparkodtam veled lenni), magamra hagyhatsz-e a halálban?... Nem, ha nem is érzem majd, Te velem jössz azon a titokzatos hídon, és az Élet kapujában Te fogsz majd várni. Édesanyám, ugye, segítesz meghalni? A pur- gatóriumban egyedül hagynál? Mindezt rád bízom! A nyári hónapokban sokat utazott, júliusban pedig — kint a szabadban - lelkigyakorlatot adott Makkosmárián. Maga is csodálattal szemlélte a kegyelem munkáját, a lelkekben tett csodáit. A maga szerepét így látta: Én csak külső eszköz voltam, a belső, az igazi, aki ezt kiérdemelte, valaki más. Ki tudja, hol és merre... És a Te nagy irgalmad. Szent Ignác ünnepét mindig különös áhítattal ülte meg; őt tartotta ugyanis igazi lelki vezetőjének és az Unum szellemi vezérének. Jézusom, Szent Ignác leikéből csak még egy szikrát adj nekem. Az irántad való szerelméből, az Atya akaratáért és a lelkekért égő lángbuzgalmából, az ő erős akaratából, önfegyelméből és önmegtagadásából. Ma egész nap szívemben hordom az ő csodálatos nagy alkotását, a Társaságot! Fiainak szentségéért az életemet is odaadnám! Az első „hazahívó szó" novemberben hangzott el. Néhány nappal később ezt írta róla naplójában: No vember 13-án estefelé elájultam a villamosban. Azóta feküdnöm kell. Az orvos azt mondja: érgörcs. Itt a Krisztinában felszálltam a 18-asra. Azt tudom még, hogy a Széli Kálmán térre megérkeztünk. Ott egyik pillanatról a másikra úgy éreztem, hogy fölfordul a villamos, az utasok mind rám esnek, és én egészen a villamos alá kerülök. Hallatlan villamosszerencsétlenség, és ilyen nagy csendben! Aztán teljesen elvesztettem az eszméletemet. De nem sokáig tartott. Egy férfihangot már felfogtam: ültessék le. És ülve találtam magam és magamhoz térve. Csodálkozva kérdezősködtem, hogy mi történt... Lesz-e folytatása, és mi, nem tudom. A szívtáji furcsa érzés már elmúlt, de a fejemben van valami szédülés. Nem a világ forog velem, hanem a fejemben forog, mocorog valami.... Mindig készen kell lenni! Ez a második „harangszó'' (az első 1946-ban volt), - hány lesz még?... És mikor lesz a beharangozó"? Úgy szeretnék addig élni, hogy akkor az isteni irgalom karjaiba essem... Nem egészségért imádkozom és nem betegségért, nem életért és nem halálért, hanem azért, hogy nálam egészség és betegség, élet és halál felett Te parancsolj lelkem üdvére, az Egyház és a szentek dicsőségére. Egyedül Te tudod, javamra mi válik. Blaise Pascal
