A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-07-01 / 7. szám
332 desert, — Mint ma született kisded anyja kebelért, — Lelkem az Istenben úgy pihen. " (131. zsoltár.) Ez az én „pulzusom". Kipróbáltam szélcsendben és tomboló viharban, ragyogó délben és fénytelen éjjelen, barátok közt és ellenségek körében, a Tábor hegyén és a Golgotán. — Régi szép emlék: alattam már az alpesi rét színpompás virágaival, a lombos erdő s az illatos fenyő, borókák közt vitt már az utam, már csak a havasi gyopár kísért. Aztán az is elmaradt, kopár sziklákra hágtam, s a föld már nem adott fogódzkodni valót. Végre feljutottam az örök hó világába. Vakított a júliusi napban! Előttem még kilométerek távlatai, s a Glöckner tetején állt a kereszt, halálra is elszánt turisták hitének és győzelmének jeleként. De engem nem vitt tovább a szívem. Fejem szédült, ajkam kékült, s a bizonytalanság érzete fogott el. (Visszaemlékezés a Heiligenblutban, a Glöckner tövében töltött nyaralásra.) — Szimbólum. — Megdönthetetlen bizalom él bennem, hogy azon a másik hegyen nem kell megáll nőm az út derekán. S ha kifárad a lábam, s nem visz tovább ez a szív, lehajol hozzám és karján visz fel engem, akit imádva szeretek én! Évtizedek küzdelmei gyatraságaimmal, vagy egy pillanat műve lesz a hátralévő út - nem tudom. De félj utók a csúcsra, ahol már „mindenben minden a szeretet, és Isten a szeretet." Minden alkalmat felhasznált arra — és ezek az alkalmak most valóban nem hiányoztak —, hogy, mint egy lelki transzformátor, pozitív energiává változtassa a rosszat. 1954. január 27. A külső nehézségekre visszatérve, én iparkodom mindent maximálisan felhasználni — hogy hogy sikerül, az más kérdés —, minden negatívumot pozitívummá, minden akadályt eszközzé, minden káromlást dicséretté, és mindent, mindent szeretetté változtatni lelkemnek izzó kis kohójában. 1954. január 28-án megdöbbentő rövidséggel így sommázta a múlékony élet értelmét (idézve Szentháromságról nevezett Erzsébet nővér gondolatát): Drágáim, akik engem szerettek, szeressétek egymást! ,Az élet estéjén semmi sem számít, csak a szeretet!", én hozzá teszem: az élet nagy és súlyos óráiban az fáj a legjobban, hogy nem szerettünk eléggé. Bocsássatok meg nekem! (Folytatjuk.) Egy német hittudós a Jó Pásztorról szóló példabeszédet magyarázva egy egzisztencialista bölcselő kegyetlen megjegyzését idézte: „Kétfajta pásztor van: azok, akiket a gyapjú érdekel, és azok, akiket a hús. A juh egyiket sem érdekli.” Krisztus ezt a pokolgyűrűt töri széjjel, az emberek felé a Jó Pásztor szeretetét kiáltja, aki „életét adja juhaiért”. És az Egyház nem szűnik Szent Jánossal a századokon át „hinni Isten irántunk való szeretetében”. Mindegy künket, csak azért, mert ember, számon tartja, nevén szólítja, gyengéden dédelgeti. Donátién Moliat
