A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-06-01 / 6. szám
287 S ha gyávaságból ezt megmondani nem merném, leköpni való alak lennék. 1952. nov. 15. Ez a rabság hihetetlen szabadság egy másik síkon. S egy örökkévalóság vár rám mindennek kárpótlására. E nélkül a hit nélkül nem lenne érdemes élni. Ó, de így! Minden perc egy új boldogság, minden veszteség egy új nyereség, minden keserűség egy új édesség. Hisz számomra az élet Krisztus.és baj, betegség, börtön és halál, s minden „veszteség" csak nyereség nekem. De ne hidd, hogy úszom a vigasztalásban! Semmi sincs abból, amit eddig annak tartottam. Sötét hit, getszemáni ó- rák, golgotái magány, régi és új sebek sajgó fájdalmai. De ezeknek is vannak „vigaszai' a szeretetnek más szférájában, az érzelmi világ határain túl... Az élet egy lehelet. Akárhogy is lesz — mindkét család -ti itt, én ott zengeni fogjuk a szeretet és hála dalát, most és örökre, szüntelen... Másfél éve rab vagyok. De tán megnyugszol, ha megírom, hogy türelmetlen, ideges, csüggedt, kislelkű, keserű még soha nem voltam. Hála érte! Csak tudjam kiinni a poharat fenékig!... Karácsony előtt már nem lesz lehetőségem írni. Lélekben veletek leszek. ... Vár ránk az örök karácsony. De addig is énekelni fogjuk a glóriát. S nem is akarom, hogy jobb sorsom legyen e földtekén, ahol istállóban szüle tett és kereszten halt meg az én Imádottam. Visszatér leveleiben a 40-esévek egyik nagy felfedezése: ki kell üresítenie önmagát, hogy utánozhassa a kereszten haldokló Krisztus önátadó szeretetét, az Atya iránti engedelmességét. 1952. dec. 19. Most nagyszerű iskolába járok, de még mindig tele vagyok hitványságokkal. Mégis talán kevesebb bennem a műrost, mint gondoltam.Sze retnék igazán megjavulva visszakerülni hozzátok. Egyetlen lényeges vágyam: szeretni vég és határ nélkül; s ha nem halhattam meg az ő szeretetéért, belehalnia szeretetbe! Valaki, aki végtelenül szeret, kiüresítette önmagát értem, hogyne szeretném ezt a lelki k if osztottságot Érte. Védőszentje, Árpádházi Szent Margit ünnepén — hideg, téli napon, vacogva, éhesen és fáradtan — ezt írta övéinek: 1953. jan. 19. Boldogságom — ez a lényeges — változatlan, légy nyugodt. És azon vagyok, hogy itt, ahol az idegállapot miatt a legritkább ember javul meg csak, mégis ezt tegyem... Ámen, Alleluja mindvégig, mindenre. Amennyire a cenzúra lehetővé tette, az objektív nehézségekről is tájékoztatta szeretteit. Jézus kínszenvedésének is megvoltak az állomásai... (folytatjuk)
