A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-06-01 / 6. szám
267 A falak helyét a szabadság térségei foglalják majd el. Nagy csodálkozásunkra megállapítjuk, hogy kínzó gondok egész világa magától szétfoszlott. Késő öregségünkig egyik újjáterem- tés a másik után nyílik meg előttünk. Krisztus a szívünket újból és újból a világ méreteire tágítja. Aki Krisztussal úton van, látja, hogyan nyílik istentisztelet a Szent Család plébánián meg a szabadulás útja, átmenet a gondterheltségből a bizalomba. Folytonosan új kezdést kísérelni a szív egyszerű megtérésében. Készen lenni arra, hogy kudarcok is érnek. Miért zavarna belső könnyek vízözöne? Valahol mindig úszik az ár felett egy Noé bárkája, hogy az élő Isten dicséretét zenghesd. Megbocsátani annyi, mint újjászületni Nikodémus egy éjjel felkereste Jézust (Jn 3), és tőle tudta meg, hogy senki meg nem láthatja az Isten Országát, ha újból nem születik. A kiengesztelődés és megbocsátás: újjászületés. Minden kiengesztelődésben van egy „előtte” és egy „utána”. „Előtte”, amikor azt mondom: „Gyermekkoromban nagyon megsértettek, életemben nagyon megaláztak, egyszerűen képtelen vagyok megbocsátani és hibámat beismerni.” És egy „utána”: a megbocsátás öröme. A bocsánatban egész lényünk megvilágosodik, a feltámadás megkezdődik a földön. A keresztre feszítve Jézusa megbocsátás közben újra rátalál Isten jelenlétére és az imádságra: „Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek.” Nekiindulni, hogy kiengesztelődjünk, konkrétan tehát azt jelenti, hogy megvalósítjuk Krisztus valamennyi Ígérete közül a legerőteljesebbet, az ő legsürgetőbb felhívását: a megbocsátást. Ha a józanságunk akadályoz minket abban, hogy bocsánatot kérjünk, miért ne merhetnénk egy egészen egyszerű jelet adni, amely a szívből jön, és nincs szüksége szavakra? Csak kezünket tartjuk oda, hogy a másik a megbocsátás jelét rajzolhassa rá: a keresztjelet. A gyermekek és „a hozzájuk hasonlók” Ahol őszinte bizalom uralkodik, ott megnyílnak az Isten Or-
