A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)

1981-04-01 / 4. szám

150

KERESZT ÉS FELTÁMADÁS

Ha az utolsó vacsorát nem vesszük figyelembe, nagypéntek értelmét veszti: a nagypénteki eseménysorozat a római és a zsidó rendőrség büntető eljárásának volna tekinthető egy politikai bűnöző ellen. Egy próféta felakasztása még nem a világ megváltása. A rendőri büntető eljárás KERESZT egésze az utolsó vacsora erejében lesz szent történéssé, vallási, istentiszteleti, liturgikus cselekménnyé. Az, amit a zsidóság ünnepelt, — a szabadulást és a szövetségkötést —, és az, amit ünneplésével jelképezett, - a végleges szabadulást és az új szövetség megkötését - , nagypénteken végbement. Jézus nemcsak passzív áldozat, hanem főpap is, aki feláldozza magát. Ezt az Utolsó vacsora szavai teszik világossá.

Ahhoz, hogy megértsük, miért kellett Jézusnak meghalnia, talán a Dante-i Pokol Kapujának a felirata segít: „Nagy alkotóm vezette az igazság, Isten hatalma emelt... az ős Szeretet és a fő Okosság” (II, 4-7). Ugyanezt mondhatjuk a halálról is. Annak a világrendnek a része, amely az isteni bölcsesség, szeretet és igazság együttes döntéséből áll fenn.

Isten istengyermeki állapotra szánta az embert. Istennel való barátsága és szoros kapcsolata miatt a természetével járó halandóságnak nem lett volna felette fogása. Az embert azonban szabadnak teremtette az Isten, meg kellett tehát tőle kérdeznie, elfogadja-e a fiúi állapotot, azt, hogy mindent kap. Az ember váasza „nem” volt. A függetlenség, az önistenítés mellett döntött. Megszakadt az Atya-fiúi párbeszéd. Ezzel az ember szükségképpen visszaesett a csak-ember fokra, a halandóság állapotába. Ezután már hiába kérdezi az Isten az embert: akarsz-e fiam lenni? Az Istentől elszakadt ember meg se érti a kérdést, lehetetlennek tartja. Erre a kérdésre csak az istengyermekség állapotából lehet válaszolni. Vagyis az istengyermekség állapotának elvesztése végleges volt. (Ugyanakkor megmaradt az istengyermekségre-rendelt természet.)

A megtestesülés azt jelenti, hogy van végre az ádámi törzsnek olyan hajtása, aki mindent az Atya kezéből fogad, szeretettel és hálával. Képes az istenfiúság állapotából a megszakadt Atya-fiúi párbeszédet újra felvenni, és nemcsak a maga nevében, hanem, mint az emberiség feje váaszolt Atyja kérdésére: akarsz-e gyermekem lenni? (A maga nevében nem kellett választ adnia, hiszen Isten Fia volt.)