A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-02-01 / 2. szám
86 Az aacheni püspök, Klaus Hammerle, így tette fel MIT SZÓLJUNK HOZZÁ? a kérdést: Hogyan hirdessük Krisztust, a hitet, az ÁÁAÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ egyházat az európai fiataloknak úgy, hogy bennük elfogadható kínálatot lássanak? Véleménye szerint ezt semmi esetre sem azzal fogjuk elérni, hogy a hit iránti igényt olcsóbbá tesszük, vagy hogy az egyházi követelményeket azokhoz méretezzük, akik úgyis csak részben vannak érdekelve az egyház iránt. Észre kell azonban vennünk,hogy a fiatalok azt kifogásolják,hogy az evangélium utáni éhségük nem nyer közvetlen és észrevehető' kielégítést abban, amit az egyház nekik kínál. Ha az egyház úgy értelmezi önmagát, hogy ő „Jézus útja az emberekhez és az emberek útja Jézushoz”, akkor meg foga tudni oldani az ifjúsági problémát. Ha a fiatalok azt tapasztalják, hogy az egyház éló' közösség, ahol a hitről tanúskodnak, és az emberek közt szerzett tapasztalatok Jézus örömhíréről beszélnek, nem fognak húzódozni. Konkrétabban kifejezve: arra van szükség, hogy az egyházi intézményekben, aktagyártásban, a szentségekben, dogmákban fel lehessen fedezni, hogy ezek mind csak a Jézushoz vezető út állomásai. Az ilyenfajta megújulás — Hammeiie püspök szerint - megnöveli a bázisközösségek jelentőségét, vagyis „azokét a sejtekét, amelyekben Jézus Lelke érezhető, amelyekben Jézus szeretetét gyakorolják, amelyekben az Úr jelenléte övéinek egységében megvalósul.” A zágrábi segédpüspök, Mijo Skvorc ugyanabból a megállapításból indult ki, mint Hammede püspök: az egyház út Jézus felé. Az ő feladata volt konkrét javaslatokat tenni a szükséges lelkipásztori intézkedések érdekében. Tekintettel arra, hogy elsősorban személyes tanuságtételie van szükség, mint elvet leszögezte, hogy „a fiatalok apostolai elsősorban és közvetlenül fiatalok legyenek.” A lelkipásztori gyakorlatban induljunk ki a fiatalok jogos igényeiből, amit az egyÉrezhető legyen az örömhír dinamizmusa!
