A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
8 3. én rovom a Földre az évszakok színét, dobbantom, hogy éljen, az emberek szívét. 4. Mondta a Hang, s halkan mint tücsök oson rögök közt surranva, így született dalom: 5. töredék hát mindez, ciripelés, neszek, Idő alatt, Időben, és Idő felett. 6. (Ha van harangod, húzd meg! rázd harangodat! én ciripelve dallom tücsök-magamat.) Az ég temploma alatt ültem fű között, jó-tisztes távolban hol hangya-út fűzött egybe kicsi tájat, virágos bokrokat, egy elrejtett falut a meleg föld alatt. Jött-ment a nép, ki itt, ki ott járt, keresett, erőlködött és gyűjtött, és nagyokat emelt, néztem e népet s láttam hangya-önmagam, kinek joga és jussa kevés, de ennyi van: Körforgás élni! lenni! tenni! évszakok között remélni és venni, adni eközött, míg minden teljesül és a meleg lehűl, létünk fagyba dermed, vagy tán fölhevül, elég s tovább is él és jön-megy a hangya-nép, akár borulva, fénnyel néz le felhő s a kék, — ma temetőnek látszik, s innen új életre nyit, eltűnik a van és a nemvolt születik. Hadd vallom néked, sorsom boldog bora, Isten, titokzatos. Te, élet mámora hűvös, hűtő hófény, fény, megnyugtató, borogatás a lázban, anya, jó, gondozó, Évszakok menekülésben: ne fuss! a rossz előtt: ne tovább! a kereszt alatt nyögve, állj fel, gyerünk odább, fullasztó nyárban csillag-suttogás, szomorú őszben titkos vallomás, tavasszal remény télen sírok között a: veled — mindennap, a: mindennap — örök!
