A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-02-01 / 2. szám
61 A Kegyelem Halmán van a nővérek újoncháza is. Még ez talán a legkisebb és legviharvertebb. Semmi föltűnő díszt nem láttam rajta. Rozsdaszín, szépnek semmiképpen nem nevezhető rideg egyszerűsége szinte kirí a többi épület közül. Az a benyomása az embernek, mintha ezek a jó nővérek csak a szegényeknek, a betegeknek, az öregeknek adnák a legjobbat, a szebbjét, a kellemesét s ők maguknak csak az egyszerűbbjét, a kevésbé feltűnőt tartanák meg. Mégis megelégedettek, szolgálatkészek. Egy este elsétáltam a temető felé. Azaz csak úgy „véletlenül találtam rá a Kollégium meg az újoncház közti kis dombocskán. Keskeny gyalogösvény vezet oda szokatlan képekkel övezett keresztúton. Egy parányi tisztáson van a halotti kamra. Japánban ugyanis szokás elégetni a halottakat. Egy egyszerű betonkamra az egész temető. Felette persze szép, nagy kereszt. Előtte meg valami márványszerű nagy kőre a halottak neve van rávésve japán betűkkel, kínai jelekkel. Ha jól emlékszem, 30-40 név is fehérlett már a márványlapon. Meglepetésemre csupa „sigansa, surensa" megjelölést láttam a nevek mellett. Ez „jelöltet, újoncot" jelent. Egy kicsit furcsáltam: hogy lehet ezeknek annyi újonc halottjuk? Alig láttam a sok név között itt-ott elvétve a fogadalmazott nővér megjegyzést. Elég volt azonban a halál napjának dátumára nézni s máris megoldódott a rej- tény: hisz ezek nagyrésze az atombomba áldozata! Visszaérve megkérdeztem az egyik nővértől: hogy-hogy csak a fiatalok haltak meg ennyien az atombombában, s miért olyan kevés a fogadalmas nővér. Az onnan van, világosított fel a nővér, mivel éppen akkor a nővérek jórésze nem volt a közelben. Itt kint voltak a hegyen. A fiatalság viszont bent volt a városban: ki az iskolában, ki meg a gyárban, ahol a diákoknak is dolgozniok kellett a háború utolsó éveiben. Az atombomba tudvalévőén Urakamibanrobbant fel: Nagaszaki úgynevezett keresztény negyedében. A nővérek iskolája is ott volt a közelben. Akik épp akkor nem voltak otthon, azok megmenekültek. A Három Hegyen tartózkodó nővérek csak a füstöt látták. Valami furcsa, újfajta bombát dobtak le az ameriakiak Nagaszakira, járta a kósza hír. Ennél többet senki se tudott az első napokban mondani. A pukkanás után piszkos, kormos elégett pernyét hozott a szél a hegyek felé is. Egy ilyen félig elégett papírlap a nővérek közelében esett le. A Szenírás egyik lapját ismerték fel benne. Ebből ösztönösen megértették, hogy nagaszaki házuk is leégett... Most ott nyugszanak a fiatal szerzetes-jelöltek, legtöbbjük még lánygyerek volt a halál pillanatában, békésen a Kegyelem Halma fáktól körülvett parányi temetőjében. Biztos az ő ártatlan életük is beletartozik a Három Hegy nagy szeretetvárosának az „aranyfedezetébe.” Elgondolkoztam. 450 éves japán egyháztörténelem, tele fényekkel, vérrel, szenvedéssel, dicsőséggel. Ma már jobbára csak mint régmúlt idők hol fájós, hol büszke emlékeként él a lelkekben. Olyan, mint a távoli tájfun idáig érő veszélytelen tombolása: erős szélfúvással, jótékony esővel. Ki gondolta volna, pl. még 50 évvel ezelőtt is, hogy éppen az annyiszor megtépázott, százszor
